 Christian Bale |
Van, ugye a comics-rajongó, aki denevérnek öltözve várja a legújabb Batman-film bemutatóját, meg van az egyszeri mozinéző, aki annyit tud csupán a Denevéremberről, hogy ide-oda röpköd, és nem ő a Pókember. Christopher Nolan A sötét lovag – Felemelkedéssel mindkettőjük igényeit kielégítette: a film egyrészt tele van apró finomságokkal, melyeket csak a beavatottak érthetnek, másfelől viszont olyan nagyszabású, nyári látványmoziként is simán megállja a helyét, amihez nem kell különösebb előképzettség, az is élvezheti, aki nem látta az előző két részt.
Nolan azzal, hogy a vásznat sötét, kaotikus, depresszív színekkel festi meg, jobbat nem is tehetne a Denevéremberrel – a szuperhős-mítosz erre való: azonosulásra alkalmas archetipikus figurákon keresztül lemászni jó mélyre a tudattalanba, és felhozni onnan szennyet, vágyat, elfojtást, bánatot és örömöt. Ezzel mintegy jeleztem is, hogy a Tim Burton-féle gótikusan játékos Batman-értelmezés nem az én világom – a hiteles comics-adaptáció olyan inkább a számomra, mint egy katartikus pszichoterápiás ülés: traumatikus szembesítés és szembesülés. Úgy tűnik, Nolan is hasonlóképpen gondolkodik erről – A sötét lovag – Felemelkedés érzékenyen reagál a kollektív tudattalanba a közelmúltban beívódott frászokra. Ott van a filmben a gazdasági világválság nyomában születő összes szorongásunk: félelem a nyugati civilizáció alkonyától – ahogy ezt az antagonista, Bane (Tom Hardy) meg is fogalmazza –, a periféria előretörésétől, egy új világrend születésétől, és ott van benne az a düh is, amit a gazdasági javak igazságtalan elosztása miatt érzünk.
 Anne Hathaway |
Nolan dögös Macskanő figurája (Anne Hathaway) példának okáért ez utóbbira hajaz –emancipált, self-made „proli” ő, aki szegénységben nőtt fel, de mindig vágyott a jólétre, ékszertolvajként csak a „felesleget” vette el a gazdagoktól. A már említett Bane karaktere vele szemben igazi néptribun, forradalmár, aki az elnyomottaknak, a kiközösítetteknek akarja visszaadni a várost, hisz egy új világrend eljövetelében – nem véletlen, hogy egyik első, szimbolikus tetteként a gothami tőzsdén okoz krachot, csődbe juttatva ezzel a milliárdos Bruce Wayne-t, vagyis a Denevérembert (Christian Bale).
Egyszóval nem annyira a történet a lényeges a filmben, mint inkább a cselekménynek bizonyos áthallásai, és az az apokaliptikus atmoszféra, mely a vásznat végig belengi: szürke, nyomasztó, metszően hideg tél van, az új világrend a csatornák bugyraiban, a város alatt épül, hogy aztán kitörve onnan az államiság, a régi rend összes szimbólumára lecsapjon (lásd: a kupadöntőn az amerikai himnusz után robban fel a stadion).
 Joseph Gordon-Levitt |
Épp ezért Nolan filmjében az időben visszautalgató (régmúlt, közelmúlt) történet áll talán a leggyengébb lábakon – a rendező túl sok mindent akar belezsúfolni a több mint kétórás játékidőbe, kényszeresen el akar varrni minden szálat. Nyolc évvel járunk A sötét lovag után – Wayne depressziósan gubbaszt a házában, alteregóját, a Denevérembert az egész város bűnösnek hiszi Harvey Dent államügyész (Aaron Eckhart) haláláért. Bane azonban – mint a szélsőséges, új hatalmi struktúra eljövetelét hirdető politikai erő – hirtelen feltűnik, így a gyakorlatból kiesett Batman ismét csatasorba áll. Metaforikus motivációja immár az, hogy a nyugati civilizáció értékeit és eredményeit megóvja, a konkrét, hogy Bane egy neutronbombát helyezett működésbe, ami egy hónapon belül romba döntheti a várost. Batman önmagában azonban már nem elég. Ahhoz hogy bármit is tenni tudjon, kell a szövetség, a segítség, az unió, a támogatás, az új hívek. Lehet hát buzgón lapozgatni a képeskönyvet: feltűnik a hű szolga, Alfred (Michael Caine), aki érzelmi támogatást nyújt; Lucius Fox (Morgan Freeman) aki technikai kütyűk csatasorba állításával segíti hősünket; a kissé ingatag Macskanő; Miranda Tate (Marion Cottilard), aki Wayne-t az igazgatótanácsából támogatja; Jim Gordon kapitány (Gary Oldman), a rend őreként, és a ifjú, lelkes járőr, Robin John Blake (Joseph Gordon-Levitt), aki még mindig hisz Batmanben.
Közben sorra romba dől minden a városban, forradalom tombol a gothami Wall Streeten, rögtönítélő bíróságok mondják ki a halálos verdiktet a régi rend híveire, ám a káoszt látva az elvekkel kezdetben egyetértők – mint például a Macskanő – is elbizonytalanodnak: tényleg ezt akartuk?
A kicsit hollywoodira sikeredett végkifejletet (bármennyire szeretném is) nem tudom kétértelmű befejezésként látni: új hős született, akiben már ott az újabb trilógia ígérete. Kedvenceimet (A sötét lovag, Watchmen: Az őrzők) a film csak akkor szoríthatná meg a dobogón, ha tíz perccel korábban érne véget. De a bronz is szépen csillog.