 Molnár László |
Jóllehet a termékeny zeneszerző és társszövegíró, Frank Wildhorn bizonnyal érezhet magában számottevő affinitást a thriller háza táján játszódó évszázados alaptörténetek iránt, hiszen Robert Louis Stevenson méltán legendás művének musicalesítése (1990) nyomában, azóta már Svengali és Drakula gróf vérfagyasztó sztoriját is feldolgozta. (Valamint sok egyéb mellett Bonnie és Clyde, a Vörös Pimpernel, Rezső királyfi és az amerikai polgárháború históriáját szintúgy.) Első körben mégis magát a művet kell fül- és szemügyre vennünk ahhoz, hogy felmérhessük, miért hat a legjobb esetben is mindössze csupáncsak gusztusosnak, ügyes mesterséggel kimódoltnak a zenés színpadon ez a viktoriánus Doppelgänger-történet? Nos, talán azért, mivel a Wildhornék által szorgosan forgatott mintakönyvekből éppen azt nem lehetett kimásolni, ami e „különös eset” legsajátabb ismertetőjegyét, az emberi lélekben lakozó irracionális kettősséget dramaturgiai vagy zenei eszközökkel megjeleníthetné. Így azután maradt a szerzők számára a történet „igazságosztó rém versus álszent társadalom” jellegű pozícionálása, ahol is a személyiség két ellentétes pólusához értelemszerűen jár egy-egy kirendelt nőalak, s ahol szép sorban elő lehet vezetni a műfaj jószerint kötelező számtípusait: a magában tipródó férfi drámai kitörését, a szerelmesek hótiszta duettjét, a romlott sokadalom erotikus töltetű és/vagy hírhajhász együtteseit, s így tovább.
A 2002 után a szegedi Dóm térre ismét visszatérő hazai Jekyll & Hyde-produkció alkotói mintha eleve ennek a szolid másodlagosságnak a tartós karbantartására szövetkeztek volna össze egymással. A szabadtéri előadás így leginkább ott kísérti meg a hatásosságot, ahol erre valóban kínálkozó esélyt lát: a jobb sorsra érdemes rosszlányok célzottan közönséges (Férfi kell) meg az emberségre váltig sóvárgó (Sose sírhatsz, ha fáj) számaiban, vagy épp a bűneseteket nyugtázó tömegjelenetekben. Valamint magától értetődő módon, ámde sokkalta kevesebb sikerrel: a kettős címszereplő magánjeleneteiben, Jekyll doktor végzetes kísérletének lelki és tárgyi előkészületei során, majd átváltozásának stációiban. A darab rendezőjeként és főszereplőjeként egyaránt bő évtizedhossza működő Molnár László ugyanis, habár énekhangja nem nélkülözi a drámai erőt, színészileg vajmi kevéssé tűnt meggyőzőnek a hatalmas színpadon. Prózai orgánuma nem túl kellemes, vagy legalábbis nem áll barátságos viszonyban az elektromos hangosítással, alakváltásait leginkább némi vérkacaj, kapálózás és lábrázás hivatott jelezni a közönség számára, s bizony az idő előrehaladtával érezhetően mind kevesebb energiája maradt nemhogy két, de már egyetlen alak megformálására is.
 Az előtérben Janza Kata (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok) |
Kentaur mutatósan fémes, kifordítom-befordítom típusú díszletei között mozogva, a tömegnyi szereplőgárdából Janza Kata emelkedett ki egyedüliként színészi és vokális összteljesítményének színvonalával. Szerepszerinti nyersesége ezúttal remekül összeillett hangjának sosem édeskés, erotikájában is feszesen tartott jellegével; Lucy Harrise olyan volt, mintha maga Stevenson írta volna, már persze ha szánt volna egyáltalán ilyen figurát e művébe. Janza mellett az ellenpólusát ugyancsak régente megformáló másik női főszereplő, Tunyogi Bernadett fáradozása, valamint Forgács Péter narrátori és Bede Fazekas Csaba szerepértékre emelt inasi közreműködése érdemelt még elismerést. Ezeket, továbbá a szegedi zenekar teljesítményét tisztes rendben nyugtázva, akár dudorászva véget is vethetünk szegedi beszámolónknak. Miért, hogy a Jekyll & Hyde frissiben hallott dallamai helyett legfeljebb Frank Wildhorn egyetlen igazi világslágere, a Whitney Houston számára komponált 1988-as Where Do Broken Hearts Go melódiája juthat az eszünkbe?