Shakespeare egyik utolsó ¬– ha nem a legutolsó – színművének évszázadok óta követett értelmezése és játékhagyománya van. A darabot irodalmárok és színháziak egyaránt összegzésnek tekintik, s a varázspálcáját összetörő Prosperót igen gyakran a visszavonuló szerzővel azonosítják. A három főszereplő – Prospero, Caliban és Ariel – közötti viszonyokban kibomló, kevéssé cselekményes, inkább bölcseleti dráma a szabadság és rabság, a tudás és hatalom, a bosszú és megbocsátás dilemmáit állítja középpontba. Ebből következően minden színrevitelkor e figurák kilétét, kapcsolatát és az ezekből adódó hangsúlyokat szükséges megszabni.

Trill Zsolt

Az utóbbi évtizedekben az értelmezés egyre gyakrabban szakad el a búcsúzó művész (ön)portréjának ábrázolásától, s fordul a komplexebb létproblémák reflexív felvetéséhez. Ennek egyik legérzékletesebb példája Bagossy László rendezése az Örkény Színházban. Ez a produkció maradéktalanul felmutatja a dráma minden rétegét, ugyanakkor hol fájdalmas, hol groteszk, de mindenképpen ironikus felhangokkal utal a színházi alkotásra, a színházi alkotókra, a színház lehetőségeire is.

Mindezek fényében – és a tematikus fesztiválok sikeres nemzetközi szakmai és közönség-fogadtatását szem előtt tartva – érthető és üdvözlendő, hogy az idei Shakesperare Fesztivál Gyulán A vihar különböző rendezői megközelítéseit állítja egymás mellé. S aligha indulhatott volna érdekesebben a fesztivál, mint a beregszászi társulat verziójával, hiszen ez enciklopédikusan felvonultatja e mű színre állításának számos problémáját.  

Szűcs Nelli

E dráma – a három főszereplő kapcsolatán túl is – jó pár dramaturgiai és rendezői kérdést felvet. Mindenekelőtt a „varázslat” mibenlétét, tehát annak eldöntését és ábrázolását például, hogy miként bonyolódik a hajótörés, illetve ezt hogyan látja Miranda? Hogyan lehet színpadszerűvé tenni Prospero múltidéző hosszú szövegét, s átélhetővé Miranda és Ferdinánd szerelmének kibontakozását és beteljesülését? Hogyan lehet elkerülni, hogy Alonso és kíséretének jelenetei, vagy Stefano, Trinculo és Caliban epizódjai ne betét jellegűek legyenek? 

E kérdésekre Szergej Maszlobojcsikov sajátos válaszokat ad. A szereposztás felcsigázhatja a néző érdeklődését, hiszen Prosperóból Prospera lett, akit Szűcs Nelli alakít, Calibant pedig Trill Zolt, Arielt meg hat színésznő játssza. Ez a felállás arra utalhat, hogy kiemelt jelentőséget kap az, hogy nő a főszereplő, illetve felerősödik Prospero és Caliban párharca, azaz a jó és a rossz, a ráció és a primitívség, a humánum és a nyers természeti erő közötti küzdelem, s e küzdelemben különösen hangsúlyossá válik a megsokszorozott Ariel természetfölöttisége. E várakozás azonban csak részben teljesül be, mert a sok ötlettel operáló rendezésből hiányzik a koherencia, az „összhangzó értelem”.

A nézőt a gyulai vár üres színpada fogadja, amelyet kéziratlapok tömege borít. Elöl, jobbra nagy hordó, balra fatábla (mint később kiderül, két összetolt asztal lapja) krétával írt idézetekkel, mögötte farakás, hátul jobbra, a felső szintre vezető lépcső előtt egy másik fatábla, rátűzött papírlap-kötegekkel. Bal hátul, a vár boltíves kapuját rusnya, alagútszerű fekete tákolmány takarja. Ebből türemkednek elő a viharban hánykolódó alakok, majd a fehérruhás tündérek megmozdítják a hernyószerűen araszoló monstrumot, amely elfoglalja a színpadot, s egyetlen funkciója, hogy benne egyes jelenetváltásokkor – a varázslatot illusztrálandó, de megtörve a shakespeare-i dramaturgia lényegét – a szereplők és a rekvizitumok helyet cserélhetnek. Ugyanakkor a látványtervező végzettséggel is rendelkező Maszlobojcsikov a vár adottságait alig használja.

Az előadást Miranda kezdi, aki felteszi a kérdést: Ki vagyok én? De identitását kereső lányának sem ekkor, sem később nem ad érdemi választ a hordóból előbújó Prospera, bár a magával hozott papírkötegekből kiemelt vagy a földről találomra felvett lapokból felmondja addigi életük folyását. Időnként megjelennek a hajótöröttek, de hogy ez hogyan illik a mesébe, nehéz követni. Mint ahogy azt is, hogy Alonso kíséretéből a hatalomittas Antonióból és Sebastianból miért lesz Stephano és Trinculo, miért veszik át mások az ő szerepüket, majd lépnek vissza eredeti szerepükbe. 

Jelenet az előadásból. Fotók: Kiss Zoltán. A képek forrása: Shakespeare Fesztivál

A papírlapokon feltehetően Shakespeare összes sora rajta van, így nemcsak A vihar szövege hangzik el, hanem sok egyéb Shakespeare-textus is. A púpos Caliban például III. Richárd kezdő monológjával jellemzi magát, Miranda és az Arielek által marionettként mozgatott Ferdinánd a szonettek idézgetésével ismerkedik egymással. A dialógusokba – mint egy rendező vagy író – Prospera is gyakran beleszól. Eltörhető varázspálcája nincs, búcsújakor szemüvegét dobja el, s leveti fehér, slafrokszerű köpenyét. 

Ugyanakkor számos erős kép születik. Így az esküvőé (a fehér abrosszal leterített, egymáshoz tolt asztalok két végére térdeplő fiatalok közül Rácz József Ferdinándja magához húzza Tarpai Viktória Mirandáját), az egymás hegyén-hátán tömörülő hajótöröttek megjelenése, Trill Zsolt a nézők fölött, a vár falára futó, magas létrán függeszkedve egész jelenetet játszik el. 

Prospera a tudással, a szavak erejével hajtotta uralma alá Calibant, s ez úgy jelenik meg, hogy Trill monstrumja a szájában lévő papírlaptól nem tud rendesen artikulálni, de amint kiköpi a gombóccá gyűrt papírt, tisztán képes megszólalni. Ugyanakkor olyan zakót hord, amely viselőjét púpossá teszi, s amikor púpját felhasítják s abból papírlapok tömege ömlik ki, kiegyenesedik és felszabadult lesz. Hatásos a kép, de kibontása megtörik, az ötlet ötlet marad, nincs következménye. Mint ahogy ez Prospero nemváltásától, a szövegkezelésen és a díszleten át a szerepcserékig a rendezés sok más eleméről is elmondható. 

Az előadás Calibán szavaival fejeződik be, és Trill az est alatt egyre többször elhangzó, s most a közönséget drukker szerepbe kényszerítő, félreérthető hangzású rigmussal távozik: bán, bán, Cali-bán.