Mindenképpen az első két ciklus tűnik a legerősebbnek, a legismerősebbnek, ezek alapján remélhetőleg sok olvasó úgy véli, hogy érdemes a szerző korábbi munkáit is fellapozni. Mert Sopotnik Zoltán könnyedén ír, lírája csupa fájdalom és elegancia. Legjobb darabjaiban mindig találunk valamilyen emlékezetesen szép képet, zseniálisnak tűnő fordulatot, amely aztán az addig homályban maradt részeket is bevilágítja.

A versek laza elbeszélés-módja azonban csak ritkán engedi, hogy ez az erős képi élmény végig kitartson. Azzal pedig végképp nem tud mit kezdeni az olvasó, amikor a pályakép néhány soros szövegében azt olvassa: „Nincs benne semmi vonzalom a tökéletes iránt.” Ironikusan azt is mondhatnánk, akkor ez most éppen a saját ízlésvilága szerint megalkotott kötet, s ha a kritikus mégis talál benne hibátlan dolgot, úgy magára vessen. Már az első vers indítása is nagyon kérdéses: „Letisztogatja magában a rendet.” (Kamra), és aztán hosszan sorolhatnánk a versek többségéhez képest felületes, pozőr indításokat: „Fogást keres rajtam az / Isten.” (Hajolva rontja el); „Isten házát kaparom, / hideg fölény ereszkedik / belém.”(Házi) Épp így roppant talminak tűnik A semmi átmenet című vers első versszaka is, amely szinte költői öntudattal fogalmazza meg ezt a lírai alapvetést: „Kamu az ember. / Semmi átmenet nélkül / olyan. Éjszaka kimegy / a kertbe elásni a meta- / fizikát. Nem kell túl / mély gödör, az övének / minek. Csak váratlan / legyen.”

Ezek a tényleg váratlan képek aztán sokszor képesek arra, hogy megmentsék az egész verset, s jelzik Sopotnik költészetének maradandó rétegeit. Általában filozófiába ágyazott életszemlélet, iróniával leplezett érzelmek és fájdalmak teszik élessé ezeket a sorokat: „Várni kell, feleslegessé / lassulni” (Gőgös huzat), „Nem szeretem az ilyen szak- / munkásokat, akkurátus / örömmel tudják lehúzni / egy halott sliccén a zipzárt.” (Életváladék), „Tartozom neked egy erős / nászéjszakával, utána kávé / és foszlós kalács reggel.” (Végülis volt) Korábbi köteteiből tudhatjuk, hogy költőnk igencsak választékos esztétikai szemlélettel rendelkezik, és ezek a lírai trouvaille-ok nagy tudatossággal szerkesztődnek a műveibe. Ezért is feltűnő a tematikai átgondolatlanság, hogy a versek közé egy lírai prózát állít be, majd a kötet utolsó harmada ezt az életrajzi elemekkel átszőtt anyagot versekbe szedve megismétli. De ezek a visszatérő témák is kidolgozatlanok, nincsenek eléggé kibontva, s így nem hatják át, nem mozgatják az egész kötetet. Ilyen a könyv címadó perzsa-metaforája is, amely alapvetően a súlyosan beteg ikertestvérrel való mentális kapcsolat fenntartásának az eszköze (ez prózában és versben is megjelenítődik), de aztán másra is használja ezt Sopotnik, a Perzsa rutinban még nyoma sincs ennek a nagyon fontos, az egész vers kiégett fájdalmát mutató jelentésnek, éppúgy, ahogy a Fokhagyma „perzsái” sem hordozzák ezt a tabunak és egyszer-használatosnak tűnő értelmezést. A Háttértudásban megfogalmazott alapvetés így hangzik: „Még élt a testvérem, / mikor kitalálta a perzsát. / Hogy átküldi néha. A / súlyos betegek fantáziája / nem ismer határt… Így beszélgettünk, / ha már rendesen / nem lehetett.”

Hasonlóan kibontatlannak, megíratlannak tűnik az üvegváros (Salgótarján, a gyermekkor helyszíne, terepe) egész ciklusra kiterjedő képi világa is. Pedig ez is roppant lehetőségeket és költői felfedezések egész képi díszlettárát nyitja meg, villantja föl: „zord férfiak átlátszó / bicikliken indulnak / háborúba. Mindig / a dolgok széle a leg- / fontosabb. Ott törik / szét a határvonal, / először ott lesz sebezhető.” (Üvegvarratok) Mindez kiegészül a családi mitológiával, a nagyapa „hazafias” tettével, ahogy a náci udvarlót gyönyörű felesége mellől valaha elrebbentette, anélkül, hogy tisztán láthatta volna a következményeket.

Az olvasó töprengve lapozgatja a kötetet, mert túl sok benne a „rész-szerinti” szépség, minden kényszeredettség nélkül villannak elő a feledhetetlen képek, ezen túl hozzá is tartoznak majd valamiként ezek a látomások, megfigyelések, megnyitottak valamit számára az eddig ismeretlen világból, ugyanakkor nem tudja elhessegetni a gyanúját, hogy Sopotnik Zoltán nem bánik elég megfontoltan a képalkotó tehetségével. Hogy egy sablonos kifejezéssel éljünk, a sorok közötti megugró tekintet mindig rátalál a lényegre, tud a szem olvasni a szövegekkel felhígított zavarosban is, de nem venné magának a bátorságot, hogy megkurtítsa a költő képzeletét, ezért egy olyan verset idéz egészében, amelyben semmi fölöslegeset nem talált: „Azok a foltok az ingemen / a másság jelei. Fordulok, / és ott maradnak a levegőben, / mintha cérnaszálon / lógatná le őket valaki. Gyakori / pontok. Régi nyálas levonók. / Még érzem a gyerekkori leheletem. / Ahogy felnőtté fújom magam / egy törött ablaküvegen. Páraférfi. / Ködlovag. Ragasztgatom lehetetlen / tájaim. Hűtőgépre, ropogós / ajtófélfára, rázós apa ölelésére. / Háromszor lesz egymás után / vasárnap. Szépidő. (Gyakori pont)