Fejvadászok
2012.06.27.

Újabb társadalomtudatos bűntörténet északról: a Jo Nesbø nálunk is kiadott regényéből készült Fejvadászok veretes thriller, csekély szimpátiára érdemes hősét kerék alá teszik és onnan is kiveszik, ám eközben nem csak öltönye, de az irodalmi szöveg szatírája is lefoszlik róla. SEPSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

A skandináv krimiszerzők közül talán Jo Nesbø áll legközelebb angolszász kollégáihoz: az eddig kilenc regényében szerepeltetett Harry Hole egyértelmű norvég válasz Lawrence Block Matt Scudderére. Megtört-kiégett alkoholista nyomozó, aki két másnap között a nagyváros mocskát túrja. 

Hozzá hasonlóan a Fejvadászok főhőse, az ugyancsak angolos nevű Roger Brown a szintén Block-hős Bernie Rhodenbarr távoli rokona, műkincstolvaj HR-esként éppúgy kettős életet él, mint Block könnyed hangvételű történeteiben a mellékállásban tolvaj antikvárius – bár egyelőre regénysorozatot még nem kapott. Brown arrogáns, önző, pofátlanul magabiztos és gazdag szociopata, aki leplezetlen kéjjel kínozza áldozatait a felvételi beszélgetéseken, és akinek magánéletét is átszövik az önös machinációk. Felsőbbrendűségének tudatában játszik élőszereplős sakkot kollégáival és a hozzá közel állókkal egyaránt, mígnem méltó ellenfélbe ütközik, a sármos ex-kommandóson már nem fognak a kilenc lépcsős vallatási technika pszichológiai trükkjei, és egyébként is mindenben Brown előtt jár egy lépéssel. A kisebb konfrontációk után megkezdődik az elbizakodott kiskirály pokoljárása.

Az egyes szám első személyben megírt regény feltárja Brown pragmatikus gondolkodásmódját, a gátlástalan HR-es jeges cinizmussal tekint a körülötte lévő világ dolgaira, legalábbis amíg képes őket kontrollálni. A Fejvadászok ebből a szempontból a yuppie-kultúrát kritizáló, a kontrollvesztés tragikomédiáját felskiccelő amerikai irodalom – mint Bret Easton Ellis munkái vagy DeLillo Cosmopolisa – skandináv variánsa, melyben a szatíra szövete stabil zsánervázon feszül. Nesbø éppoly magabiztossággal formálja a csavaros cselekményt, mint Brown flegma belső monológjait, mindezt tetézve a Harry Hole-regényekből ismerős, groteszkbe hajlóan extrém sokkelemekkel – mint például egy kiadós búvárkodás a pottyantós vécében. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Morten Tyldum által levezényelt friss filmadaptáció nem vállalkozik mindezek reprodukálására: a Fejvadászokból a vásznon elsősorban a vitathatatlan vizuális eleganciával levezényelt műfaji csontváz marad, melyben ugyan a komótosan építkező északi bűntörténetek megszokott ritmusának sokszorosával peregnek a fordulatok, ám a pikareszkig túlhúzott cselekményvezetést immár nem igazolja a szatíra jelenléte.

Pedig a felütés felettébb biztató: Brown szerepében Aksel Hennie szőke fürtjeivel bizalomgerjesztő jelenség, mint egy gyanúsan udvarias Klaus Kinski, filmindító monológja még Nesbø szövegét idézi, ám már a nyitányban egyértelműek a markáns hangsúlyeltolódások. Míg Nesbø-nél Brownt éppen egy jelölt faggatása közben ismerhetjük meg, ahol a fejvadász felvillantja vallatási repertoárjának minden aljas fogását, a film képrablással indít, amiből egyértelművé válik, hogy hősünk elsősorban profi tolvaj és csak másodsorban kegyetlen öltönyös. 

Ez a változtatás kettős funkciót szolgál: erőteljesebben kidomborodik a történet műfaji vénája, hiszen Tyldum a játékidő első harmadában szabványos heist-filmet működtet, az utolsó nagy buli eltervezésével és levezénylésével, emellett máris háttérbe szorul a fejvadász-cég jellegzetes miliője, ezzel deklarálva, hogy az adaptáció készítőit kevéssé érdekelte a direkt társadalomkritika – a filmben a fejvadász-motívum is elsősorban dramaturgiai célokat szolgál, mintsem bármiféle direkt kommentárt a közeg működéséről. (Így ha valaki ilyesmit keres, még mindig jobban jár az argentin A Grönholm-módszer szenvtelen pszichodrámájával.)

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
De a Fejvadászok legfontosabb változtatása mégsem a fókusz áthúzása szatíráról a műfaji sémákra, hanem a Roger Brown figuráján végrehajtott kozmetikai beavatkozások – melyek eközben persze szintén nagyban felelősek az előbbi háttérbe szorulásáért. A regénybeli karikatúrát – kezdve szinte önparódiába hajló világnézetével – a filmverzió mind emberibb vonásokkal ruházza fel, immár nem öntelt ragadozó, hanem eltévelyedett bárány, aki gyengébb pillanataiban még egy könnycseppet is elmorzsol bűnei felett. Miközben Tyldum – érthető okokból – visszavesz Brown legbrutálisabb próbatételeinek grafikus extrémitásából, azok értelmezési keretét is megváltoztatja. A fejvadász alámerülése a legmélyebb mocsokba, identitásának elvesztése (lásd a személycsere és a hajlevágás motívumát) majd visszaszerzése a regényben egyfajta penitencia, ami után Brown megerősödve – de nem megváltozva – bizonyítja újfent, hogy mégis ő a kakas a szemétdombon. Tyldum filmjében mindezek sokkal inkább egy megváltástörténet állomásai, Brown újbóli felemelkedése során nem csupán azt bizonyítja, hogy nincs nála életrevalóbb szociopata Oslóban, de ezzel egy időben a férfi őszinte emberi érzelmekről is tanúbizonyságot tesz – végül pedig ugyanabban a feloldozásban részesülhet, mint bármely tengerentúli tolvaj-kollégája.
 
 
Hála az eredetiben fellelhető cinizmus letompításának, a Fejvadászok által leginkább egy tempós és stílusos thrillerrel gazdagodtunk. Viszont aki Nesbø világát keresi benne, annak be kell érnie a viszonylag hűen felmondott sztorival – az igazi sokkterápia ezúttal elmaradt.
Cím:  Fejvadászok,  Rendező:  Morten Tyldum,  Író:  Jo Nesbo,  Forgatókönyvíró:  Lars Gudmestad, Ulf Ryberg,  Operatőr:  John Andreas Andersen,  Vágó:  Vidar Flataukan,  Szereplők:  Aksel Hennie, Nikolaj Coster-Waldau, Julie R. Olgaard