Még egyszer az idei POSZT-ról
2012.06.26.

Temetni jöttem, nem dicsérni. Nem kit, hanem mit – természetesen árkot. Nem tehetek mást, hiszen a tavalyi „jövő-előkészítő” után idén „múlt-befejező” (ezt még kevésbé értem, de hagyjuk is) szerepkört magára öltő fesztiváligazgató, Márta István lépten-nyomon kátyúkról, gödrökről és egyéb mélyedésekről beszél. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Amiket eddig valahogy sikeresen kerülgettünk, most meg egyszeriben mind ott találtuk magunkat az aljukon, a legkisebb reménysugár nélkül, hogy valaha is kimászhatunk belőlük. Legfeljebb akkor, ha az úgyis a kezünk ügyében lévő csatabárdokkal szépen feltöltjük őket. Persze még nehezebb kikászálódni úgy, ha az árok két szélén állókról következetesen mint harcban álló csapatokról értekezünk, de az unásig ismert háborús retorika birtokában legalábbis sokat sejtetően célozgatunk rájuk. Márpedig amiről sokat beszélünk, az idővel meg is születik. 


A mantrázásnak meg is lett az eredménye, sokan kezdtek el abban gondolkodni, hogy vannak az ún. balos színházak, az árok túloldalán meg ott figyelnek ugrásra készen a jobbosok. Mondják és hiszik ezt azok, akik a színházzal mint művészettel már rég nem (vagy ha kisebb szerencsénk van: még nem) foglalkoznak, eddig ún. elnyomott státuszban voltak, na de majd most meglátjuk, mire képesek. Köszönjük, már jól látszik. Túlságosan is.

Árok persze van, hogyne lenne, csakhogy egészen máshol, a jó meg a rossz színház között húzódik. Nem is árok ez, hanem vadregényes földrajzi képződmény, valóságos szakadék, aminek a két, a tektonikus nyugtalanság miatt egyre távolodó peremén farkasszemet néznek egymással a felek. Vagy már azt sem, a jó színháznak ugyanis a lassú éhhalál meg a módszeres kivéreztetés jut most osztályrészül: az ügyesebbek még időben kapcsoltak és szomorúan elhurcolkodtak külföldre. Grazba, Bécsbe, Párizsba, Brüsszelbe meg tucatnyi más helyre mennek, oda, ahol szeretik és tisztelik őket, és ahol nem kell az itthoni kegyelemkenyérre várniuk. (És hadd tekintsem beszédesnek a tényt, hogy az idei POSZT-on a függetleneket – hiszen itt elsősorban róluk van szó – nagylelkűen a civilizált módon alig megközelíthető Zsolnay Kulturális Negyedbe száműzték, ahol amúgy szerény látogatottságú, ám igen pofás minifesztivált dobtak össze a nagy testvér költségvetésének lehulló morzsáiból.)

Mi meg közben cserébe estéről estére szemtanúi lehetünk a rossz színház térnyerésének: a kisgömböc hízik, gyarapodik, mindent felfal, ami csak az útjába kerül, hogy aztán egyszerűen kiköpje, amire nincs szüksége. Mi az, ami nem kell neki? A gondolkodó, vitatkozó, a valóságról beszélő, kellemetlen kérdéseket firtató (egyáltalán: a kérdező) színház, hiszen azzal csak a baj van. Jobb a gondosan előre becsomagolt és felcímkézett üzenet, mondjuk, 1, azaz egy darab, központi irányelvek alapján elkészített, a megfelelő szakember által jóváhagyott János vitéz, amivel aztán körbehaknizható a vidék, szóval akármi, ami olcsó és nem ráz. (Mindez nem utópia, hanem a POSZT egyik zsűritagjának, az asztalosmunkáival országos hírnévre szert tevő egykori rendező több helyen elsütött nyilatkozata.) Mert hát rendnek kell lennie végre. A színházban is. 

Az idei POSZT-on máris tapasztalhattunk valamicskét ebből a fene nagy rendből. A folyvást hangoztatott árokbetemetés jegyében egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a minőséget sokadik helyre rangsorolták a válogatók, helyette inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a számukra gondosan kifeszített kötélen bravúrosan egyensúlyozva végigtipegjenek. Ennek jegyében sikerült Pécsre hozniuk múzeumba is legfeljebb elrettentő példának való előadást (Értelem és érzelem), vagy éppen a rendelkezésére álló kevéske közhelyet is kínosan túlbeszélő bulvárt, ami az agyondíjazástól sem lesz elviselhetőbb (Trió). 

A képek forrása: POSZT
A képek forrása: POSZT
A Nemzeti, a Katona, a Víg, – és tudom, hogy szentségtörő leszek, de szerintem még – az Örkény esetében is addig keresgéltek, míg meg nem találták azokat a produkciókat, melyek biztosan nem verik ki a biztosítékot senkinél, hiszen többnyire kockázat- és gondolkodásmentes estéket kínálnak. (Egy másik árkot temettek be a válogatók akkor, amikor a POSZT művészeti vezetőjének előzetes, mondjuk így elegánsan: ajánlása ellenére a Katonából „csakazértis” két előadást hoztak, meg Gothár Pétertől is kettőt. Polgári engedetlenség hazai módra.) Budapestről egyedül a Radnóti jött a versenyprogramba való előadással (Vágyvillamos), így a valódi megmérettetés a vidéki és a határon túli színházak között zajlott, akik állták is a sarat, és nem csak a zsűri döntésének fényében. (Merthogy a Katonának adott kisebb díj és Kováts Adél borítékolható elismerése mellett kizárólag az utóbbi két csoportból válogattak a díjazók – teszem hozzá: joggal.)

A listák dolga persze az, hogy ne értsünk velük egyet, de hát akármennyire is próbálok toleráns lenni (és mielőtt valaki félreérti: nem a saját, virtuális listám helyezettjeit hiányolom, arról lesz alkalmam nyilatkozni a Színikritikusok Díja kapcsán), itt tizennégy előadásból nagyjából hetet lehetett úgy-ahogy komolyan venni, már amennyiben elhisszük, hogy a POSZT az évad legjobb előadásainak a gyűjtőhelye. A legjobbat meglepő módon sokféleképpen fordítják az érintettek – amikor az Értelem és érzelemhez kapcsolt „szakmai” beszélgetésen az egyik válogatótól egy civil néző (!) végre megkérdezte, hogy került ide ez az előadás, a terjengős mellébeszélésben elhangzó egyetlen jelző az „érdekes” volt… Pedig hát olyan egyszerű ez: mi, kritikusok, akik évi 150-200 előadást nézünk meg, egyre inkább csak úgy, hobbiból, különösebb erőlködés nélkül meg tudjuk mondani, hogy kiket és miért kellene a hazai színházi fesztiválszcéna legbőkezűbben dotált találkozójára odacsődíteni. És bár a már említett zsűritag-rendező a kritikusok túlhatalmáról képzeleg, akkor most itt is jelzem, hogy nem, ez a hatalom nem létezik. 

A fentiek miatt aztán nincs abban semmi csodálatos, hogy az idei nemzeti színházi fesztiválunk a lagymatag, unalmas, érdektelen jelzőkkel írható le. És amikor a véletlenül idetévedt – hisz a POSZT a külföldiek fogadására semmilyen értelemben nincs felkészülve – jeles román kritikus arról faggat egyik éjjel, hogy tulajdonképpen milyen szempontrendszer alapján kerülhetnek ide előadások, és én a fesztivál utolsó napjaira már fejből fújt egyensúlyról meg az üdvözítő sokszínűségről kezdek dadogni, csak értetlenül vonogatja a vállát. De miért nem a jó előadásokat hívjátok ide? – kérdezi. Nincs egyedül.
Címkék: POSZT 2012