Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉLETMŰDÍJAS: SENKÁLSZKY ENDRE

Portré Senkálszky Endréről / Színikritikusok Díja 2012
2012. jún. 24.
Senkálszky Endre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, számos kitüntetés birtokosa, a román és a magyar állam érdemes művésze szeptember 16-án – Törőcsik Mari után másodikként – veheti majd át a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

„Én hiszek abban a szigorú felelősségben, amivel az életnek, a közösségnek tartozom. Én a színházat nem kellemes dolognak látom, hanem kemény, éber, fájdalmas keresésnek, a rend, a tisztesség, a világosság, az igazság keresésének. Nem tudjuk, hogy milyen lesz a jövő színháza, de felelősek vagyunk jelenéért. Ránk az a nemes feladat hárul, hogy kimagasló művészi tettekkel tiltakozzunk minden megalkuvás ellen” – mondta 2003-ban a Magyar Játékszíni Társaság életműdíjának átvételekor Senkálszky Endre. Az elhangzottak nem egy meghatott művész patetikusan csengő köszönő szavai, hanem pontos megfogalmazása mindannak, ami az immáron 98 éves színész egész pályáját meghatározta.

Senkálszky Endre. Fotó: Kun Ákos
Senkálszky Endre. Fotó: Kun Ákos

Ez a pálya felöleli a XX. század nagy részét, s mindvégig Erdélyhez – túlnyomó részt Kolozsvárhoz – kötődik. Senkálszky Endre 1931-ben, tizenhét évesen lépett először színpadra, a Kolping Legényegylet tagjaként. Két évig tanult Hetényi Elemér magán színiiskolájában, ahol egyik tanára, későbbi atyai barátja Tóth Elek, a kolozsvári Thália Színház színésze és rendezője volt. Mégsem Kolozsváron kezdte hivatásos színészi pályáját, hanem Aradon, majd Jódy Károly truppjánál megtapasztalta a vándorszínész-életet is. 1939 szeptemberében szerződtette az 1919-ben ellehetetlenített Kolozsvári Nemzeti Színház jogutódja, a Thália Rt. Megélte, hogy a társulat a II. bécsi döntés után visszaköltözött a Hunyadi téri Nemzeti Színházba, s a nyitó előadáson ott folytatták a Hamletet, ahol 1919 szeptemberében félbeszakították a román illetékesek. De azt is megélte, hogy a szovjet csapatok közeledtére evakuálták a színházat Budapestre, s mire a háború végeztével kalandos úton hazaért, már megint nem a régi épületben, hanem a Sétatériben kezdhette az 1945-46-os évadot.

1945. november 16-án a legendás Janovics Jenő rendezésében a Bánk bánt mutatták be, Senkálszky a címszerepet játszotta. A jéghideg színházban folyó próbák alatt lett beteg és a premier napján halt meg Janovics, aki Biberachot alakította volna. Bandi bácsi – ahogy Senkálszky Endrét több évtizede szólítják – azóta jó párszor fellépett Katona József drámájában, amelynek már csaknem mindegyik férfi szerepét eljátszotta.

Alkata, magas termete, kiművelt hangja, míves beszéde elsősorban hős-szerepekre predesztinálta. Az elmúlt nyolc évtizedben volt is része e szerepekből. Nemcsak görög tragédiák, Shakespeare s más klasszikusok jelentős figuráit keltette életre, nemcsak történelmi alakoknak adott testet, hanem a kommunista erkölcs megtestesítőinek, az új vezető réteg, a munkásság és a parasztság képviselőinek is. A sok kurzus darabbeli feladata közt felüdülésnek számított, ha egy-egy intrikust vagy komikus alakot formálhatott meg. Egyik legnagyobb sikerét például Caragiale Az elveszett levelének részeg polgárával aratta.

Mestereitől – többek között Tóth Elektől, Kádár Imrétől, Janovics Jenőtől – tanulta a színpad és a hivatása iránti mély alázatot és tiszteletet, a lelkiismeretességet, a közösségért érzett felelősséget. Ezt tartotta szem előtt mindig, bármilyen feladat elé állította az élet. Ez a hitvallása biztosított számára tekintélyt a társulaton belül és kívül. Ezt képviselte színészként, rendezőként, művészeti aligazgatóként, akadémiai tanárként, igazgatóként, de 1977-es önkéntes nyugdíjba vonulása után is.

Többször akarták vezetővé kinevezni, ám sokáig ellenállt. Hogy Szentimrei Jenő terveinek valóra váltását és a magyar társulat életbemaradását segítse, 1947-48-ban művészeti vezetőként dolgozott. Aztán 1964-ben sorsdöntő dilemma elé állították. Az addig párton kívüli Senkálszky orra alá nyomták a belépési nyilatkozatot, mert igazgató csak párttag lehet, márpedig belőle igazgatót akartak csinálni. S mivel az előzőleg e posztra kiszemelt Harag Györgyöt a párt politikailag alkalmatlannak deklarálta, Bandi bácsinak döntenie kellett: újabb munkásigazgatók kezére juttatja a színházat, vagy vállalja – a kifelé árulásnak tűnő – feladatot. Vállalta. S öt évadon keresztül, a lehetőségek határain belül, jó színházat csinált. Igaz, Harag nélkül, aki Marosvásárhelyen kísérletezte ki a maga új stílusát.

Bandi bácsi már fiatalon is példakép volt. S példa maradt később is, amikor 1949 és 54 között a Magyar Művészeti Intézet tanáraként színészeket és rendezőket tanított (Harag György is tanítványa volt). S akkor is etikai tartása, a közönség ízlésének és tudásának fejlesztése, valamint a művészet iránti elkötelezettsége, a szolgálat hajtotta, amikor nyugdíjba vonulása után, 1978-81-között oratorikus formában tizennégy görög drámát rendezett meg a kolozsvári társulat színészeivel. A nyolcvanas évek légköre nem kedvezett további tervei megvalósulásának.

Ma is rajongva beszél Harag Györgyről, aki 1973-as visszatérése után nemcsak a kolozsvári színházat reformálta meg, de Senkálszky színészetében is új korszakot nyitott. Bár nem tartozott Harag színészeinek legszűkebb köréhez, a rendező legtöbb munkájában fontos szerepeket játszott (Tronkai báró az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, Farel a Csillag a máglyánban, Kosztiljov a legendás Éjjeli menedékhelyben, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem), s hatvan évesen is érzékeny értője és megvalósítója lett a kiteljesedő reteatralizációs kísérleteknek.

Második megújulásáról akkor beszélhetünk, amikor Tompa Gábor vette át a színház művészeti vezetését, majd igazgatását. Maga Tompa is beszámolt arról, hogy milyen fenntartásokkal közeledett az idősödő színészhez, s mekkora meglepetést okozott számára az, hogy rögtön az első közös munkájukban, Bulgakovtól az Iván, a rettentőben épp Bandi bácsi volt a legnyitottabb az ötleteire és elképzelésére.

Ezt követően Tompa számos rendezésében számított rá, s olyan remeklései születtek, mint az 1987-es Hamlet Shakespeare-maszkban játszott Szelleme, illetve az Egérfogó-jelenet után Krisztusként felfeszített Színészkirálya, vagy a Magyarországon hosszú idő után 1990-ben először látható kolozsvári előadás, a Buszmegálló Öregapója vagy az abszurd dráma egyik atyjának, Ionescónak a Jacques, avagy a behódolás című komédiájának kilencvenegy évesen eljátszott nagyapa figurája.

De nemcsak Tompa Gábor stílusára volt képes rezonálni, hanem az utóbbi évtizedekben Kolozsváron dolgozó román és más országokból jött rendezőkére is. Kiemelkedő, egész pályájának is egyik legjelentősebb alakítása például Vlad Mugur Cseresznyéskert-rendezésében Firsz.
 
Alighanem Európa legidősebb aktív színészének tekinthető Senkálszky Endre, hiszen fél évvel ezelőtt még fellépett Tompa Gábor III. Richárdjában: a meglehetősen eklektikus, erős expresszionista képekkel operáló rendezésben az ő csöndes, fizikailag törékeny, de lelkiekben erős, a rémes eseményeket felülről és kívülről látó, kikezdhetetlen optimizmust sugárzó színpadi figurája találkozott az egyéniségével, s pár perces epizódja döbbenetes ellenpontot képezett mindazzal, ami máskülönben a színpadon zajlott.

Senkálszky Endre nagy idők nagy tanúja, aki nyolcvanegy éve kis noteszaiban gondosan feljegyzi, mikor mit játszott, gyűjti a szerepfotókat, nyomtatványokat, plakátokat, vezette a mindenkori kolozsvári társulat előadásnaplóját. Élő színháztörténet. De ami ennél is fontosabb: lénye, művészete kiszakíthatatlan része az egyetemes magyar színház történetének.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek