Így olyan képzőművészeti alkotások is elő- vagy együvé kerültek, melyeket csak ritkán pillanthat meg a hétköznapi tárlatlátogató. A nagyobb galériákban meglehetősen jól át lehet tekinteni a magyar képzőművészetet, ám ha valaki albumokat forgat, rájöhet, hogy sok kincs lapul itt-ott: vidéki és fővárosi köz- és magángyűjteményekben, s közülük jónéhány a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Nyugat szellemi közegét bemutató tárlaton most láthatóvá vált az intézmény korszakra vonatkozó festészeti és rajzi anyaga, az áttekintés érdekében kiegészítve máshonnan kölcsönzött művekkel.
 Rippl-Rónai József: Szabó Lőrinc |
Ez azért is nagy élmény, mert vannak olyan alkotások, amelyek generációnként egyszer, ha nyilvánosságra kerülnek, általában életmű-kiállításokon, amikor a lelkiismeretes kurátori utánajárás nem ismer korlátokat. De az egyébként szétszóródva őrzött művek sem biztos, hogy a közönség által is látogatható helyeken lógnak: a raktáron kívül előfordulhatnak irodákban, konferenciatermekben, belső folyosókon. Czigány Dezsőnek például 1968-ban volt utoljára gyűjteményes kiállítása (még a régi Galériában), de Major Henrik karikatúráit, a korai Derkovitsokat és Lesznai Anna rajzait sem könnyebb eredetiben nézegetnünk. Igaz, Rippl-Rónainak viszonylag nemrég, még az emlékezethatáron belül volt monstre bemutatója a Magyar Nemzeti Galériában, de lassan nála is letelik a nemzedéknyi idő. Székely Aladárról országos fotós seregszemlét is elneveztek – Gyulán rendezték ezeket –, de őt sem publikáljuk mostanában.
 Rippl-Rónai József: Móricz Zsigmond |
A Nyugat 100 első terme képzőművészettel nyit, remek kamaratárlattal Rippl-Rónai író-portréiból (melyek vegyes tulajdonán az MNG és a PIM osztozik), a legszebbekkel és a kevésbé ismertekkel: a megunhatatlan, sugárzó Babits- és Móricz-arcképektől a haloványabb, a mester művészetében sem jelentőseken át a „bikanyakú” Karinthy lírai, leheletfinom megjelenítéséig. Szabó Lőrinc profilja megejtő még, s hiába ismerős ez is reprodukciókról, hol van az akár legtökéletesebb nyomdatechnika is a műből áradó szellemgazdagság és a matéria hihetetlenül könnyű kézzel kezelt frissességének érzékeléséhez képest? Rippl-Rónai a húszas évek elejétől – 1927-ben bekövetkezett halála előtti években – alkotta ezeket, tudatos vállalásként örökítve meg azokat, akik „kis országunkat naggyá, kultúrájukban elismertté teszik”.
Tizenegy portréjától övezve – köztük kései, vörössapkás önarcképe – egy vörös falú szalonban állunk, hozzáillő, barátságos, meleg fényekkel megvilágított helyiségben. A PIM kiállítás-rendezőinek atmoszférateremtő ereje nem újdonság, az egész tárlatot végigkíséri a fészekmeleg, szerkesztőségi- és kávéházi hangulatot egyaránt sejtető atmoszféra.
 Major Henrik: Molnár Ferenc |
A böngészősebb anyagokat tartalmazó szobákban, a vitrinekben lelhetünk rá a karikaturistaként 10-es évek végén induló Major Henrik vonalfukar, tenyérnyinél alig nagyobb rajzaira. Kihegyezettebb jellemzését kapjuk tőle Tóth Árpád, Csáth Géza, Kosztolányi, Heltai, Bölöni György, és pláne Ady vagy Ignotus karakterének, mint a valóságot ugyan rögzítő, de azt nem karakterizáló fotográfiákról. Vannak rajzok másoktól is, de nem veszik fel a versenyt a Majoréival, akit nemcsak azért nem ismer a nagyérdemű, mert ez a műfaj – a grand art szerény szolgálólányaként – nincs fényben, hanem mert 1919-es külföldre távozása okán nem rajzolta be magát a későbbi művészettörténetbe.
A legbelső teremben egy hosszanti falat úgy öntenek el – kettes sorban – a festmények, mint egy műgyűjtő lakásában, s ujjongó felfedezésekben itt sincs hiány. Meglepetés Derkovits – a későbbi, jellegzetes rózsaszínek előtti -, vadul-könnyeden expresszionista műve, a Tűznyelők, Gulácsy 1906-os, sajátos, névtábla nélkül is beazonosítható „spiritualistája”, Tihanyinak a nem is olyan tihanyis enteriőrképe, egy erős Czigány Dezső-csendélet (ő állt Adyhoz, és általában az újságírókhoz a legközelebb, s oeuvre-je azért olyan kicsi, mert Ausztráliában élte le hátralevő életét), Márffy lazán előtűnő Csinszka-portréja, Scheiber Hugó kevéssé ismert Babits-feje, és még sorolhatnánk.
 Márffy Ödön: Csinszka |
A gazdag képzőművészeti felvonulásnak oka számtalan, mivel a progresszív írók és festők ezer szállal kötődtek egymáshoz. Az eszmei vonzódás és irányultság rokonsága mellett személyes találkozások, együttlétek és közös ügyek sokasága erősítette kapcsolatukat barátivá és/vagy szakmaivá: például 1909-ben Nagyváradon, a Bölöni György rendezte, Rippl-Rónait, a későbbi Nyolcak tagjait és Gulácsyt bemutató kiállítás egyik matinéján Ady Endre verseket olvasott fel, Füst Milán megjelentette a Nyugatban Párbeszéd Gulácsyval című dialógusát, Ady és Ignotus előszót írtak Székely Aladár fotókötetéhez. A Nyolcakról – kiknek művészetét „festészeti adyzmusnak” nevezte el valaki az ellenséges táborból, nem épp dicsérőleg szánva – rendszeresen hírt adtak a lap hasábjain, ugyanakkor Tihanyi Lajos – tíz évvel Rippl-Rónai előtt – portrésorozatot festett a nyugatos szerzőkről, Móricz Falu című színdarabjához meg Rippl-Rónai készített plakátot. Az apró-cseprő adalékok közül érdekes lehet még, hogy éppen egy festő, Márffy Ödön sorainak jóvoltából képzelhetjük el Ady és Bartók 1912-es, Nemzeti Szalonbeli megismerkedését, amikoris lelkesen, s meghatott arccal, de alig szólva szorongatták egymás kezét, mert a másikat becsülve ugyan, ám műfajához vajmi keveset értve álltak egymással szemközt. S igen valószínű, hogy az egyébként is bővelkedő személyes kapcsolatok a költő-iparművész Lesznai Anna gyakorta népes vendégsereget fogadó körtvélyesi birtokán tovább erősödtek.
Ezek az esetek persze csak cseppek a gazdag történetfolyamból, mert bárhol is ütjük fel a századelő művészettörténetét, benne írókra, az irodalomtörténet mellékén pedig festőkre találunk.
Kapcsolódó cikkeink: Nyugat 100 (gyűjtőoldal az emlékév eseményeiről)
László Ferenc: Óh, be’ sok kincs! (Százéves a Nyugat / PIM)