A komprimált rövidtörténet e remekül eltalált válfaja, Békés Pál irodalmi mail artja (stamp artja vagy mark artja) azonban nem terjedelmesebb – meg nem írt, potenciális – művek rövidítésével, nem gondolatban elhintett szövegmagvak, bon mot-k sarjasztásával, de még csak nem is a legközelebbi alakzati rokonok, az anekdota, adoma, vicc (horribile dictu: az Örkény István által copyrightolt egyperces novella) transzponálásával jött létre. Az írástechnikáról egyébként többször, többféleképp esik szó az olykor önreflexív, önkritikus „bélyegekben”. Épp a rövidítésről például A szerep vall fanyarul. A szerző egyik színművét vidéki színház mutatja be, és kiküszöbölhetetlen színészi alkalmatlanság miatt a premier előtt jelentős, az alkotó számára roppant fájdalmas húzást kell eszközölni. Gyászol az írói szív, ámbár… „A szerep. Amit heteken át formáltam – olvassuk –, amiért megírtam a darabot, és amit sunyi kényszer hatására irtottam ki… senkinek sem hiányzott. Nekem sem.”

A könyv mint projekt és legtöbb szemelvénye mint írásmű azért jó, mert szerkezeti és stiláris természetük szerint épp akkorára növekednek, amennyit soraik – és a sorok közötti hatványozott információs és esztétikai energiák – elbírnak. Bélyegnek születni kell (az írói elmében). A Palatinus újdonsága a fejezetek nélküli állomány laza tematikus köreivel, a jobbára hat-nyolc novellácskát tartalmazó sorozatok nem is mindig elkülöníthető ágyásaival úgy emeli meg a termést, ahogy a maradandó versgyűjtemények ciklusai az egyes verseket. Békés bélyegeinek nem mindig hibátlan a fogazásuk, s ritkán rábukkanunk olyan szövegnégyszögre, amely mintha máshonnan lenne leáztatva (esetleg az író valamelyik nagyobb lélegzetű vállalkozásának mellékzöngéje). Összességében azonban nem annyira egy vagy egynéhány vagy pár tucatnyi röp-elbeszélés marad meg emlékezetünkben a százhuszonháromból, hanem a bélyeggyűjtemény maga. Az album, kompletórium; színek, tónusok, hangzatok összeolvadása, epikai címerré rendeződése. Funkcionális, intenzív szövegmértan.

Terjedelmesebb elemzés kimutathatná, milyen felfokozott fontosságuk van e rend(szer)ben a címeknek, a befejező szavak-mondatok csattanóinak, s majdnem ugyanennyire a bélyegek „egyszer volt…”-jának: a kezdésnek, felütésnek. Ez a három szövegrész uralja a levezetést, bár annak is igaza lenne, aki úgy érvelne: a takarékos beszédmód miatt „menet közben”, ától cettig szinte ábécéző sebességgel eljutva minden ponton elsőrangút kell nyújtani. S Békés általában nem tud hibázni. Az Aztán pezsgő az Egyesült Államok Hadiakadémiáján kitüntetett magyar sebészorvosa, Dr. Czabarka, aki a háborús Varsóban és a Don mellett, hadifogolyként az Urálban, magyar delegáltként a koreai háborúban, majd az ötvenhatos sebesültek gyógyítása után, a disszidálást választva már amerikai állampolgárként tíz évig a vietnami háborúban forgatta a szikét, a mini-epopeia szerint a II. világháború során a Dontól átmenetileg „hazaoperálta” magát Magyarországra. Kicserélhetetlen szó: hazaoperálta. Az írás befejezése egy kicserélhetetlen (utolsó előtti) mondattal döntetlenre jön fel a szó mellé: „Amikor vágják, egyforma mindenki”. Kérdés – nem ebben az egy esetben –, az utolsó mondatra (utolsó utáni mondatra?) aztán szükség van-e. De nagyon ritka alkalom, hogy Békés rövidkéi parányit hosszúak.

A strukturális és stiláris ökonómia, valamint az epikai (egyszer-egyszer lírai vagy drámai) sűrítettség mellett a bélyegek majdnem mindig rendelkeznek olyan leírt-beírt képi elemekkel, amelyek szavak révén, de mégsem nyelvi vonatkozásukkal, alakítottságukkal mondanak elementárisabbak, közösebbet a szónál. Az Édes élet a címével – azaz a Fellini-filmcímmel – beindítja a gépezetet. Novorosszijszkban a magyar íródelegáció e filmre téved be a moziba, ötszáz kopaszra nyírt kirgiz kiskatona közé. „Szinkronizált kópia volt, Mastroianni grúzul beszélt. Két ómódi hangszóróból recsegett az orosz hangalámondás. A kirgizek egy szót sem értettek. Tisztjük a sorok szélére állította az érettségizetteket, azok beleadtak apait-anyait; kezükből tölcsért formálva kirgizül üvöltötték a sorok közepe felé a grúz Mastroianni orosz szavait. // Anita Ekberg svéd-szőke melle vastapsra késztette a kirgiz zászlóaljat. Éreztük a művészet varázslatos érintését.” Ómódi, apait-anyait, üvöltötték, svéd-szőke: választékosan gondozza, hegyezi magát a szöveg. A sorok mélyáramában Szovjetunió alakú örvénylés. S a befejezésben a soknemzetiségű szolidaritás. Olasz, svéd, kirgiz, grúz, orosz, magyar? Éreztük a művészet varázslatos érintését. Többes szám első személyben.

A rövidformák követelőzőek, szívesen ismétlik kivételes sikerüket. Karinthy Frigyes az Így írtok tit, Örkény István az Egyperces novellákat az első kötet után mindhalálig gyarapította, új halmazba, halmazokba rendezte. Békés is írta tovább a bélyegeket. Majdnem mindig jókat. Önéletrajzi, hommage-osan portretizáló, kultúrtörténeti, történelmi, illanóan lírai, idézetre épített: sokféle bélyegsor kapott helyet a kollekcióban. A francia forradalomhoz kötődők, a II. világháborúsak, az ötvenhatosok, az autobiografikusak (alakilag a mégis-kicsit-örkényesek) rendre visszatérnek. A legtöbb első olvasásra sajátunkká válik. A mi (rövid)történetünkké lesz. Ki ne jegyezné meg (A segéd jegyzetelt), hogy a nyaktiló alá kergetett nagy kémikus, Lavoisier még meghalásakor is kísérletet végez: elhatározza, hogy levágott fején a szeme – agyának-akaratának engedelmeskedve – pislogni fog. Segédje a tudományos sikertől mámorosan jegyzi fel: tizenhárom pislogás!

Számít-e bármit is, hogy szavahihetőbb históriai források szerint mindez csupán legenda? És – na jó, legyen – ha Lavoisier fűrészporba hullt fején a szemek mégis pislogtak, fütyülve a szívre, hallgatva az agyra: akkor is csak tizenegyet?