Markó Béla

Ezúttal a Feladat a tavasz, az Ámulat a nyár, a Lassítás az ősz és a Megérkezés a tél ciklusa, jóllehet nem mereven szabályozott az örök időkeret behatároló-felszabadító formációja (a tavasz „a nyár nyelvtankönyve” a Koratavaszban stb). A versgyöngyök füzére megint körbeér. „hófolt fehérlik / üres gólyafészekben / vagy már tavasz van?” – a Kérdés úgy zárja le a kötetet, hogy a természeti év vége és a megújuló esztendő eleje találkozzon a feltételességben, arra serkentve az olvasót: térjen vissza a legelső haikuhoz, s kezdje elölről az e versvilágba tett meditáló-átélő sétáját. A záró háromsoros a haiku Markónál sarjadó három fajtája közül az egyszerre impresszív és expresszív megszólalásmód példája. Rokon („fordított”) képalkotású az Őszi remény: „gólyafészekben / végre nőhet a fűszál / de már jön a tél”. (A motívumok közül a lepke, pillangó – vele a hernyó – motívuma jelenik meg leggyakrabban, a kívánatosnál is többször, mert jelentésvesztésbe fakulva.) 

A másik, túlnyomó többségben levő, látvány vagy látomány alapú, impresszív kiindulású haikut jelenítse meg a Maradék: „apró csillagok / fent a hatalmas égen / ez csak a morzsa”. A harmadik csoport expresszív haikuinak (számuk tán lehetne nagyobb az élményelem és a bölcseleti elem kiegyensúlyozottabb kettőse érdekében) nincs közvetlen természeti – vagy ami annak megfelel: kerti – fakadásuk, a lélek és tudat kertjéből erednek: „hiszem hogy ott vagy / a lehet és nem lehet / közötti résben (Kálvária).

Részegh Botond illusztrációja

A verscímek és a versszövegek folytatják az előző (szintén a csíkszeredai Bookart által gondozott) gyűjtemény tipográfiai elvét. A címek írásmódja hagyományos, a verseké csupa-kisbetűs és központozás nélküli. Megnevező és megnevezett ezzel mintegy anyagszerűen is elválik egymástól. A három sor, az öt/hét/öt szótag négy fejezetnyi asszociatív, megkapó egymásutánjában a sűrűn előforduló, nagybetűvel kezdett Isten szó (s egyszer Jézus neve) az íráskép miatt is kitüntetett. Amint a könyv egészében, olykor az Isten-haikukban is alábbhagy a lüktetés, általában mégis új árnyalatú megfigyelés, gondolat, reakció öltözik az intenzív minimálformába. „az Isten sokkal / rövidebb szó mint az hogy / tücsökcirpelés” – ez a „röp-ima” ugyan alighanem hordoz egy szótagnyi tölteléktöbbletet, viszont a szöveg ritka, értelmezési nyomokra vezető önreflexióinak egyike. A lírai alany és Isten között a kérdező-ámuló teremtmény és a meg nem szólaló, puszta nevével mégis létezését és mindenhatóságát válaszoló Teremtő viszonya képződik meg a kert-ihletettségben.

E képzet, viszony a vershőst nemegyszer gyermeki helyzetben – Isten a természetbe-családba palántált gyermekének helyzetében – találja. Különösen az első ciklus Balázs-haikuja közelében, illetve annak fényében: „anyu mosolya / olyan hamar átugrik / apu arcára”. A kérdezés és az ámuló felkiáltás vagy sóhaj nyelvtanilag, stilisztikailag is uralja a Részegh Botond barna, enigmatikus ikon-foltjaival előnyösen illusztrált, sodrásában, naptárlap-pergetésében is higgadtan építkező-haladó matériát. 

Ugyanakkor nem feledhető, hogy a kötetcím nem keresztény, hanem görög mitológiai motivikus kötődésű, és szokatlan jelzőjű, mivel a még oly csalafinta Sziszüphosz nevéhez nem a boldogság, hanem a boldogtalanság, hiábavaló küzdés, reménytelen kőgörgetés kapcsolódik. A hősalak modern filozófiai lekötöttsége (Albert Camus-től a Sziszüphosz mítosza) csak rejtetten van jelen a műveltségkincseit a versekben tartózkodóan, szemérmesen szétosztó Markónál. Pontosabban a kilátástalansággal, változhatatlansággal szembenéző figura erőfeszítésében az emberi méltóság – s ugyanígy a földi mulandóságban az átmeneti-pillanatnyi létezésöröm – körvonalazódik. 

Részegh Botond illusztrációja

Ha Markó Béla haiku-Sziszüphoszát az olvasó esetleg Pilinszky János szálka- és más verseinek dermedő gyönyörével, a mindenség előtti megadó, de reménytelenségében is ragyogó társas magánnyal hozza összefüggésbe (semmiféle közvetlen hatást fel nem tételezve), nem téved nagyot. Pilinszky beszélt poétikus-racionálisan az okot, magyarázatot nem kívánó, s minden másnak a feltételeként megjelenő „elsődleges jelenlét”-ről. (Egy alkalommal épp a versről, versírásról elmélkedve az interjúkészítő Domokos Mátyás mikrofonja előtt, mondván: az atomfizikus annak köszönheti létét, léte értelmét, hogy létezik az atom „evidenciája”). A mindenség-káprázatú, de fölénk tornyosuló, számunkra nem örök, tehát elveszthető – sőt bizonyosan elvesző – evidencia, „atom” Markó Béla újabb lírájában a kert. Nem éden, paradicsom jelentésben; ahogy Isten sem teológiai értelemben elsődleges jelenlevő, és Sziszüphosz kényszerküldetése sem mitológiai vagy filozófiai evidencia. A kert Markó Béla számára a haiku- (és szonett-) líra végtelen koloritú palettája, amelyről mesteri kéz oldja és keveri költeménnyé a színeket. 

Bevezetésül Kovács András Ferencet idéztük, befejezésül is a könyv borítóján álló KAF-versre pillantsunk. Ő írja: e kötetben Sziszüphosz „saját idejét // görgeti csúcsra”, és kert-zárt terrénumában „a fönt s a lent közt / boldog teremtmény ő is, / mint az évszakok // sok tüneménye – / lomb, lepke, felhő / telt lebegése”.