Az elemi indulatokat és régóta dédelgetett ellenszenveket szabadjára eresztő vita mára kikopott a nyilvánosságból, s így talán elérkezett az áttekintés pillanata.
A kéthetente megjelenő szatirikus orgánumnak juttatott miniszteri támogatás ténye komoly megütközést és felháborodást váltott ki tavaly nyáron. A piaci alapon szerveződött, eminensen napi politikai érdekű, s pártsemlegességgel aligha vádolható Hócipőt és a lap vezérférfiúját, Farkasházy Tivadart számos írás megtalálta az idő tájt az Index gonoszkodásaitól az Élet és irodalom főszerkesztői állásfoglalásáig. Ám a kérdés megnyugtató kitárgyalásának akkor korántsem kedveztek a körülmények, amelyek a Rádiókabaré – ugyancsak a miniszter által támogatott – római helyszíni felvételének, a Rádiókabaré megszüntetésének és Farkasházy rádiós állásvesztésének egyesített patáliájához sodorták a Hócipő ügyét. Ez a göngyölítés nyilvánvalóan akadályozta a téma elvszerű megközelítését, s egyszersmind lehetővé tette az elsődlegesen érintett Farkasházy számára, hogy az ügy mindahány elemét nemtelen koncentrált támadásként, korábbi személyes ellentétek gyászos következményeként sommázza. Mára valamelyest egyszerűsödött a képlet, s noha a jeles publicista változatlan hevességgel folytatja egyszemélyes magánháborúját a Magyar Rádió vezetősége ellen a Hócipő hasábjain, figyelmünket immár könnyebben összpontosíthatjuk az erősen vélelmezett főkérdésre: kijár-e a támogatás a Hócipő nevű kulturális produktumnak? Ellenoldalról közelítve ugyan e tárgyat: a piaci sajtóorgánumok szortimentjéből kiemelkedve, vajon mely sajátszerű jegyei érdemesítik éppen a Hócipőt a kultuszminiszteri felsegélyezésre? Az alábbiakban e kettős, de alapvetően egylényegű kérdés megválaszolásához keresünk támpontokat.
A pozitív érveket egykönnyen elősorolhatjuk: a magyar humor kulturális örökségünk része, s ilyesformán ápolandó közkincs; a humorérzék és a szatirikus látásmód fejlesztése csakis áldásos hatású lehet; s hozzá a Hócipő kulturális témákkal is foglalkozik, azoknak hosszú oldalakat szentel. Ez így tiszta sor, ám sajnálatos módon mégsem visz közelebb bennünket a válaszhoz, az orgánum megkülönböztető jegyeinek (ha tetszik: differentia specifica) azonosításához. Hiszen ha számba vesszük e kétheti beltartalmát, ott nem, vagy legfeljebb alig találunk egyedi sajátságokat. A tréfás, vagy annak szánt képaláírás, mely hasonlóan a szóvicchez csak igen ritkán bizonyul tartalmasan humorosnak, más orgánumokban is fellelhető, igaz, nem ily nyomasztó mennyiségben. (Csak a túlzás érzékeltetésére: az idei április 9-i lapszámban nyolc közös Bayer Zsolt – Orbán Viktor fotót és csatolt kommentárt szemlélhetünk, ami alkalmasint az elkötelezett balliberális törzsszavazók számára is sulykolásnak tetszik.) A Macskák jubileumi előadásáról vagy Gálvölgyi János és Hernádi Judit közös fellépéséről máshol is lelhetünk belterjes képriportot. Vicclap is létezik, karikatúrák és humoros rajzok ugyancsak megjelennek a legkülönfélébb sajtótermékekben, s ugyanez a helyzet a szellemes glosszákkal és tárcákkal. A szerzőkről szólván is hasonló megállapításokat tehetünk: Megyesi Gusztáv és Andrassew Iván kedvelt írásai éppúgy elérhetőek más, nem támogatott újságokban, akárcsak Para-Kovács Imréé, vagy éppenséggel Sándor Györgyé. (Sándor esetében ráadásul ugyanaz az írás.)
Tán nem tévedünk túl nagyot, ha a huszadik évfolyamánál járó Hócipő egyedi hozzáadott értékét, másoktól valóban elkülönböző ismertetőjegyét Farkasházy Tivadar működésében véljük felfedezni. Ilyesformán a Hócipő támogatásának megnyugtató magyarázatát keresve cikkünk elkövetkező második részét egészében az ő írásainak szenteljük.
Kapcsolódó cikkünk: László Ferenc: Nehéz szatírát írni? II.