Jelenet az előadásból

Azt hiszem, ez a lehető legkorszerűbb és egyáltalán nem pejoratívan értett népszínház, ahol még a sokat látott nézőket is ámulatba ejtő, minden másodpercben takkra működő technikai háttér előtt, lenyűgöző sebességgel követik egymást a regényből ismerős események; ráadásul azt is el kell ismernem, hogy az egész mögött felsejlő gondolati konstrukció is remekül működik, vagyis van értelem a show-n túl is. 

Ravaszul üres a tér, a bécsi Burgtheater színpadán jókora ferde plató emelkedik, mögötte hatalmas, ablaküregekkel tagolt téglafal. Erre vetítenek majd a nézők számára többnyire láthatatlan projektorok: a briliáns videótechnika szédítő mélységeket és szemkápráztató magasságokat jelenít meg, valóban nem középiskolás fokon. A mágikus történések életszerű megidézése hasonló módon zajlik végig: a földön fekvő, kúszó, különös pózokba merevedő vagy épp izgő-mozgó alakokat felülről, valahonnan a magasból veszi egy vagy több kamera, majd a képet a hátsó falra továbbítják, ahol aztán Margarita repülésétől a kiömlő napraforgóolajig mindent, de tényleg mindent látunk.

Sinead Matthews és Paul Rhys

És mindeközben persze pillanatnyi megállás sincs; a kétórás első rész amolyan elhúzódó felvezetés: a Bulgakov-univerzum sok tucatnyi szereplőjét Moszkvától – a tér "egyszerűsége" folytán rá megszólalásig hasonlító – Jeruzsálemig kell bemutatni, a legtöbb esetben röviden, tömören, velősen. A jelenetek és a figurák ezért aztán egymás sarkára hágva űzik-kergetik egymást, és amit a rendező Simon McBurney művel, jóval több egy bonyolult közlekedésrendészeti feladat sikeres abszolválásánál. 

A kortárs világszínház jelentékeny csapata a jövőre fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő Complicite, melynek új előadásában sikerül például az is, ami csak kevésszer történt meg a regény általam eddig látott jó néhány színpadi adaptációjában: az ókori és a harmincas évekbeli szcénák magától értődő természetességgel szövődnek egymásba, ráadásul – nem véletlenül – épp ezekben a fontos pillanatokban nincs semmiféle technikai hókusz-pókusz (a fenyegetően szürke ballonkabátokba öltöztetett szereplők között másodpercek alatt el- meg feltűnik Pilátus és a római katonák). És bónuszként a mi hétköznapjaink is megjelennek a színpadon, nem csak a Patriarsije Prudit meg a többi moszkvai helyszínt a Google Earth segítségével megidéző vetítések révén, hanem például akkor, amikor Woland a Varieté Színházban rendezett szeánszon mintegy mellesleg az iPhone-okat és iPad-eket is megemlíti, mint a technikai fejlődés számára érdektelen rekvizitumait. 

Fotók: Robbie Jack. A képek forrása: Wiener Festwochen

Kevés, ám hangsúlyos helyen jelennek meg az ehhez hasonló, közvetlenül nekünk címzett kiszólások: mintha csak a varázslatba belefeledkezett nézőt időről időre figyelmeztetni akarná a rendező, hogy mégiscsak róla szól a mese. Pedig a high-tech apparátus elé és mellé akár mi magunk is odaállhatnánk, ez az előadás egyik nagy titka. Már a színlap gyanakvásra ad okot, hiszen nem közöl részletes szereposztást, ömlesztve sorolja a játszókat. És a tizenhat színész szinte végig ott van a színen ugrásra készen. Kézről kézre adják a szerepeket, s közben érezni a másik iránti élénk, odaadó figyelmet: a technikai bravúrból a körülöttük-fölöttük halkan zümmögő gépek mellett ők is kiveszik a részüket, ráadásul a rendező szelíd határozottsággal ellenpontozza, teszi idézőjelbe a maga megálmodta bonyolult masinériát. Például amikor egy közönséges konyhaasztal jelzi csak a Berliozt rejtő díszes koporsót, vagy ahogyan és ahányféleképpen használják a ferde platón jobbra-balra tologatott fémbódét. 

Bárki eljátszhat bárkit, gondolom viszonylag sokáig, aztán a második részre világos lesz, hogy a szerepösszevonások (legalábbis a főszereplők esetében) nagyon is kiszámított rendszer szerint építkeznek. Ha azon szerencsés nagyvárosok kritikusai közé tartoznék, ahol a Complicite világjáró produkciója megfordul ezekben a hónapokban (Bécs mellett csak néhány helyszín: Amszterdam, Madrid, Barcelona, Avignon stb), az est egyik legnagyobb meglepetését eszemben sem lenne elárulni, így viszont talán elmondhatom, hogy a Mester-Woland azonosításban a legdöbbenetesebb az, hogy bár a harmadik sorban ülök, sokáig nem jövök rá, hogy a két színész egy és ugyanaz. Paul Rhys markáns, erőteljes, karakteres színész, aki a fáradtan gunyoros Wolandot és a kizárólag szerelmének meg az írásnak élő, a kicsinyes külvilágtól rettegő Mestert egyformán közel tudja hozni. 

A Kleopátra-frizurás, karcos hangú Sinead Matthews szinte eltörpül a hatalmas Rhys mellett: törékeny Margaritája megrendítő csökönyösséggel ragaszkodik a Mesterhez, s a nő alakjára finoman rákopírozódó Krisztus-figura egyértelműen utal az általa kiállt végtelen kínokra. Az 54 éves (!) César Sarachu – akit pár éve a Trafóban mi is láthattunk Peter Brook Beckett-töredékeiben – meztelenül játssza Yeshuát, azaz Krisztust (majd az előadás zárlatában Wolandot is): a meggyötört, közszemlére tett öregedő test hatásosabban beszél a szenvedésről, mint bármely szó vagy kép.