Az alapfokú művészeti oktatástól a tanárképzésig négy-öt különböző intézménytípust egyesítő Budapest Tánciskola vezetője, Angelus Iván eddig többnyire rendezőként jegyezte az iskola bemutatkozó estjeit. Ezúttal azonban eggyel hátrébb lépett, és a feladatokat – a BUTI-hoz sok szálon kötődő, de már végzett – új nemzedékre hagyta. Arra a generációra, mely kivétel nélkül itt szerezte eleven benyomásait a táncról, itt tanulta átküzdeni magát a performálás s az alkotás nehézségein, és innen indult aztán tovább, hogy kacskaringókkal vagy anélkül, ma már többen közülük nemzetközi színtérre is kilépett társulatoknál dolgozzanak. A Bloom! (Molnár Csabával, Dányi Viktóriával és újonnan a „tünetes” Vadas Zsófia Tamarával) vagy a Hodworks (Cuhorka Emesével és szintén Molnár Csabával) szakmai és közönségsikere így áttételesen is visszaigazolja azt a munkát, ami a Budapest Tánciskolában folyik – s most hirtelenjében csak azokat emeltem ki, akik Arany Virág és Hevér Zsófia társaságában a Betakarítás-est koreográfusai voltak. 

Jóllehet a BUTI eredményessége önmagában is mérhető: mert bár nem társulat vagy produkciós ház, rendre versenyképes és profi darabokkal rukkol elő. S persze nem egyedüli szakmai mérőzsinór, hogy ki hány Lábán-díj nominációt zsebelt be az elmúlt hét év alatt, de az azért mégiscsak beszédes, hogy a BUTI a képzeletbeli tabellán könnyedén maga mögé utasít komoly, nagynevű koreográfusokat, társulatokat is (egyetlen szívfájdalma talán csak az lehet, hogy a díjat még nem sikerült begyűjtenie).  

Mégis azt gondolom: bármiféle hivatalos elismerésnél jobban árulkodik a helyes irányról, ami átsugárzik a színpadon; szívben, odaadásban, lelkesedésben, és ezt minden patetikus felhang nélkül mondom. Itt a „tánc mindenkié” elv alapján olyanok is megtalálják helyüket, akik nem kifejezetten táncos alkatúak, és akikről más oktatási intézmény könnyűszerrel lemond. 

Meglepően sok az új, ismeretlen az arc a csapatban, ahogy az újabb évfolyamok bekapcsolódnak a munkába. Él a szemük, semmi lámpaláz, s olyan természetesen léteznek a színpadon, mintha odaszülettek volna. El is kél ez az oldottság, hiszen Vadas Zsófia Tamara Légyfogója példának okáért nem csak a tánctudásra, hanem a növendékek személyiségére is alapoz. A darabot tízen játsszák, és mindenkihez köthető valamilyen kisebb, de jellegzetes „szerep”: ki mozgásban, ki szerepjátékban, ki jelenlétben véteti észre magát, más egy hirtelen elsütött tikkszerű gesztussal, megint más parodisztikus néptánc szólóval tűnik ki. Rendkívül szabad és nyitott ez az előadás, apró, finom jelekként, a táncon innen és túl (is) sok mindent magába fogad. Köznapi érintéseket, profán találkozásokat, ahol egy hosszú szőke copf attraktív felemelése és elejtése is szerves része tud lenni a koreográfiának. 

Cuhorka Emese Nem dorombol, csak a testében érzem című opuszát hasonló koreográfusi elvek mozgatják: ugyanolyan szabálytalanul használja a teret, és ugyanúgy semleges világítást alkalmaz, mint Vadas, de a végeredmény táncosabb és szikárabb. A koreográfia itt is spontánnak, frissnek mutatja magát, ám nagyon is szabott keretek között működik. És az is közös bennük, ami évek alatt a Budapest Tánciskola előadásainak védjegyévé vált, hogy a növendékek saját, köznapi, civil próbaruhájukban szerepelnek (valószínűleg abban, amelyikben a legkényelmesebben érzik magukat). Semmi flanc, semmi hókuszpókusz, belépnek az üres térbe és már kezdik is – ennél egyszerűbben és érzékletesebben nem is lehet megragadni a tiszta tánc lényegét.

Cuhorka kellemesen levegős, laza szövetű darabjában hol az egyik, hol a másik táncos kezdeményezőbb. Ha valaki a centrumba táncolja magát, a többiek kissé hátrébb húzódnak és kivárnak, de a lendület gyakran ránt magával az ötfős csoportból (Andrási Attila, Harmath Olívia, Hársfai Noémi, Kancsó Luca, Szeri Viktor) dinamikusan hömpölygő kettős, hármas alakzatokat is. A testek olykor szikár kontaktba tekerednek, valaki arra sodródva épp csak „belekap” mások játékába, egy fiú és egy lány mint a szabadfogású birkózók, fejre „támadva” ismerkednek, míg ugyanezen női test fölött később két férfi huzakodik, alaposan meggyötörve és kifacsarva a leányzó törékeny tagjait. 

Fontos tanulság – s megint csak az egész estre vonatkozik –, hogy a koreográfiák mozgásanyaga soha nem több, de nem is kevesebb annál, mint amire a szereplők habitusuk és pillanatnyi tánctudásuk alapján kalibrálhatók. Az Angelus-gyerekek (Maya és Farkas) például pontosan úgy viselkednek Arany Virág darabjában, mint a hét-nyolcéves forma kisiskolások (merthogy annyi idősek lehetnek). Viccesek, hebrencsek, játékosan civódnak, sutyorognak egymással és persze egyáltalán nincsenek megilletődve a színpadtól. Önmagukat adják. A Nincs mesében ugyanis végletek találkoznak, a játékos szabadság és a fegyelmezett koreográfia; áttételesen: a gyerekek és a felnőttek (jelen esetben a szülők?) világa, ami Aranynál egyetlen ponton sem képes megnyugtatóan összetalálkozni. Hiszen a darab már nem kisiskolás korú szereplői (Arnaud Blondel, Juhász Adél) csak önmagukra és jó esetben egymásra fókuszálva végzik fásult, közönyös, elidegenítőnek tetsző mozgássoraikat. Vagy éppen állnak mereven, állnak és várnak, miközben a gyerkőcök „szétszedik a házat” – bennem legalábbis ezt a képzetet keltette, amikor Maya és Farkas felszedegették a padlóról a lakásalaprajznak is beillő ragasztószalag-csíkokat. Ha ez egy család, akkor csak a nevében az, jelezve, hogy különböző generációk simán elélhetnek egymás mellett. Ha viszont szimplán formavilágok ütköznek, akkor az az érdekes, hogy a személyesség (lásd gyerekek jelenléte) mennyivel vonzóbb a néző számára, mint egy hideg, érzelemmentes szerkezet.

Az est mozgásvilágában legredukáltabb, legelvontabb koreográfiáját Dányi Viktória készítette Sövény címmel. Szögletesség, mértaniság – ezek a kulcsszavai, és némi oldásként a „szögletek” és „mértanok” időnkénti lekerekítése, összegabalyítása. A Sövény két betűcserével egyébként Ösvény is lehetne, mert a táncosok – Andrási Attila, Bódi Alexandra, Hársfai Noémi, Kancsó Luca, Rab Alexandra – gyakran mélyen előre dőlve, karjukat mereven maguk elé vagy oldalra tartva vesznek fel pózokat, mintha a haladási irányt mutatnák, vagy utat vágnának maguk előtt a rengetegben. Egy meglehetősen merev struktúra halad kötött pályán, lightos, hidegkék fényekkel, mely részleteiben az előadóktól nyer némi pasztellesen egyéni színezetet. 

Fotók: KNI

Erős színnel dolgozik viszont Hevér Zsófia a Tepertőben: a kékkel – rögtön mélysége is lesz a hátsó falnak. És erős lenne a többfunkciós jelmezötlet is, ha nem szaladna el vele a ló, és végig megmaradna a szikárabb fogalmazás mellett. Sánta Eszter ruhái ugyanis hangképző instrumentumok is egyben, a táncosokra adott búvárruhaszerű fekete kezeslábasok bolyhos tépőzáras foltokkal vannak borítva, így minden mozdulat azonnal reszelős, szörcsögős hangkibocsátással is jár. Amit koreográfusként nagyon jól ki lehet aknázni, hiszen a mozgással egyidejűleg minimál zenei struktúra is felépíthető ez eltérő hangfekvésű „szakadásokból”. S ez egy ideig jól is muzsikál: Hevér a hátsó fallal párhuzamos síkban mozgatva a táncosokat (Dömötör Luca, Dragos Dániel, Eszlári Mirjam, Vavra Júlia, Závodszky Rita) egyszerű motívumokból építkezik, és látszólag sokáig a struktúraépítésen van a hangsúly, később azonban mégis elbillen a dolog az attrakció felé, s nagyjából onnantól, hogy az egy fürtbe ragadt-tapadt testek álló helyzetben komótosan „szétszakadnak”, inkább Pilobolus-utánzat az előadás, mintsem frappánsan strukturált, hangzó-mozgó konstrukció. Nos, ilyen az, amikor a fiatalokat elragadja a hév… 

Mert elragadja, nem is akárhogyan – de ez már a záró darab: Molnár Csaba Vigadalom című koreográfiájában ráadásul nemcsak egyvalakit, hanem a Budapest Tánciskola apraja-nagyját, csapatostól, vagy negyven serdülő ifjút, lányokat, fiúkat vegyesen, akik beözönlenek a színpadra és pillanatok alatt felizzítják a levegőt. Szombat esti (parti)láz, mint a mostanság legautentikusabb „népi tánc”. Mindenki úgy és olyan vehemensen rázza DJx dübörgő technójára, ahogyan akarja. Molnár mégsem elégszik meg egy tömegjelenség zúzós színpadra tételével, hanem új formát rendel hozzá, anélkül, hogy a tánc stílusán változtatna. Hol zártabb, hol nyitottabb alakzatban, amőbaszerűen együttmozgó hadseregként masíroztatja köröskörül a színpadon a szorosan összepréselődő táncosokat. Hangyaboly vagy méhkas, ami belül ezerféleképpen pulzál, zizeg, kívülről pedig egyetlen óriás képződményként valami különös egységet és erőt demonstrál. Nem jót vagy rosszat, hanem egységet és erőt, és valami ellenállhatatlan magabiztosságot, ami fiatalságukból fakad. Ha folyó keresztezné útjukat, átkelnének rajta, ha hegy tornyosulna előttük, megmásznák, ha falba ütköznének, lebontanák.