20 éves a budapesti Francia Intézet
2012.06.21.

1992-ben a Budapesti Francia Intézet átadásán Göncz Árpád köztársasági elnök a francia-magyar kulturális kapcsolatokat egyoldalú viszonyként aposztrofálta, bízva a szebb folytatásban. A huszadik születésnapját ünneplő épület története igazolja: köszöntője próféciának bizonyult. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

A budapesti Francia Intézet a huszadik születésnapját egy kiállítással ünnepelte, amelyet a Kortárs Építészeti Központ kurátorai hoztak létre az intézet közönség által szabadon bejárható tereiben. A kurátorok az előkészületek során aktívan járták végig az épületet és igyekeztek megtisztítani azt a húsz év során rossz helyre vándorolt bútoroktól, utólagos beavatkozásoktól. Elvettek és hozzáadtak, miközben keresték a történetben az átalakuló politikai környezet nyomait.

Francia Intézet
Budapesti Francia Intézet, Fő utca 17.

Az intézet 1988 és 1992 között, vagyis épp a rendszerváltás idején épült. Már a hatvanas években felmerült egy kulturális intézet létrehozásának igénye – a francia nagykövet ugyanis az 1956-os események idején nem tudott a Lendvay utcai nagykövetségről a Csaba utcai rezidenciába hajtatni. A megvalósítás mégis a nyolcvanas évekre tolódott, habár a telek mindvégig francia tulajdonban volt, teniszpálya működött a háború után lebontott francia nagykövetség helyén. Abban az időben francia földön olyan emblematikus épületek születtek, mint például a Louvre üvegpiramisa. A magyarok ezért legalább egy Pmpidou centert vártak, helyette azonban egy sokkal kevésbé hivalkodó, mégis karakteres épületet kaptak.

Noha az épület egyértelműen magán viseli az építés korának stílusjegyeit, nem vált kínos ikonná, pedig szigorú szemmel nézve nem minden részletében tökéletes. A maga korában nagyot szólt, Budapesten közel-távol nem volt hozzá fogható kortárs építészet. Egy fémhenger a Duna felé, egy élesen kiugró, markáns, piros előtető és egy hasíték a sarkon, mindez a Duna hullámaira utaló halványzöld kőburkolattal összefogva. Mai szemmel nézve az épület inkább posztmodern, bár alkotója épp az ellenkező póluson határozta meg magát. Georges Maurios, aki fiatal éveiben otthagyta Párizst és Le Corbusier után ment Chandigarba modernizmust tanulni, fontos állomásnak tartja ezt a munkát a pályáján. Nyilván nem véletlen, hogy a már kopaszodó mester jelenlegi irodája és lakása Párizsban a hajdani magyar konzulátusnak otthont adó villaépületben található.

Ő maga a karakteres megjelenésen túl az illesztést tekintette a feladatban rejlő kihívásnak, és a hazai építészeti szcénában máig magányos stílust képviselő épületnek valóban ez az időtálló érdeme. A városi szövetbe a kulturális központot tökéletesen illeszti be az előtte kialakított kis agora. Két ponton érhető tetten direkt formában a kontextus tudatos keresése: a Fő utcai sarkon megjelenő torony az épület elődjének historizáló architektúrájára utal, az emeleti közlekedő hatalmas üvegfalán át pedig leplezetlenül feltárul a szomszéd lakóház udvara. Magyarok és franciák szabadon kukkolhatják egymást immár húsz éve – szép szimbólumaként a kulturális missziónak, amiért a ház épült. Az átló menti felhasítás sem öncélú: eredetileg a Fő utcai szárnyban francia iskola kapott volna helyet, de a rendszerváltással annyi francia özönlött Magyarországra, hogy az ide tervezett iskola kicsi lett volna számukra. Ezt az épületrészt azóta sem tudják megfelelően kihasznáni.

Az épület kávézója
Az épület kávézója
Kopaszodásról, misszióról és egyebekről a kiállítás tablói tájékoztattak. A kurátorok, Evva Ambrus és Polyák Levente koncepciózus tárlatot alkottak. Koncepciójuk pofonegyszerű volt: az épületet az épülettel magával illusztrálták. Az intézet mai szemmel nézve szokatlanul pazarló méretű és nyitott nyilvános tereiben elhelyezett tablókon bontakozott ki a sok szálon futó történet. Erre rímelve színes szálak szőtték át a fényben fürdő térsort, a Prehuman Syndicate (Mindák Gergely & N. Iván Kata) alkotása - a kurátorok ajándékot szántak az intézetnek, ezért pályázatot írtak ki az épület által inspirált kortárs műalkotás létrehozására.

A történet a korabeli sajtóvisszhang illusztrálásával kezdődik, a franciák magyarországi jelenlétével folytatódik, miközben képet kapunk magáról az alkotóról is, majd az építés előkészületeiről olvashatunk, különös tekintettel az újdonságnak számító pályázati rendszerre. A második fordulóba jutott öt jelölt ugyanis egy hetet tölthetett francia államköltségen Budapesten, és az eredmények összehasonlíthatósága érdekében még abban is megállapodtak, hogy mindnyájan ugyanabból a szögből készítik el a látványterveket. Maurios a pályázatot azzal nyerte meg 1984-ben, hogy a nagytermet az emeletre tette, így a földszint felszabadult és nyitottá válhatott. A híresen meredek előadóterem ezért dudorodik ki az épület falából. Az építés négy évet vett igénybe, közben lezajlott a rendszerváltás, a látványterveken még lesben álló ballonkabátos úr ábrázolása okafogyottá vált. Az építkezést mégis mindvégig belengte valami pikáns izgalom, na meg a lebonyolítást végző Diplomáciai Testületeket Ellátó Intézet árnyéka – külföldi céggel tárgyalni ugyanis csak rajtuk keresztül lehetett. Amikor a Külügyminisztérium telefonvezetékeit sikerült alapozás közben véletlenül átvágni, perceken belül fekete autók lepték el a helyszínt és lezárták a rakpartot. Nem ábrázolta a hivatalos közműterv azt a csontvázat sem, amelyet Rajk László bőröndben szállított haza.

Ezekhez hasonló pletykákat a tárlatvezetés során tudhatott meg a néhány szerencsés érdeklődő – sajnos csak egy alkalommal. Pedig a hasonlóan információgazdag kiállítások befogadásához az effajta interaktivitás mindenképp szükséges lenne. A tablókhoz videók is társultak, interjúk az építőkkel, az építésszel, a pályázat kiírójával, a tolmáccsal – rengeteg befektetett munka. A KÉK honlapjára azonban felkerült, ahogyan a korabeli sajtóanyag is tanulmányozható itt: http://kek.org.hu/fi20/epulet/forrasok/.

A kiállítás megálmodói a kutatás során arra fókuszáltak, mit jelentett a történetben az 1989-es cezúra.  Ezt a vonalat talán kevésbé érzi az egyszeri látogató, aki manapság már vagy szkeptikus rendszerváltó vagy csak hallomásból ismeri az „anciene regime” –et. A Francia Intézetet azonban mindenképpen ismeri - ahogy maga az épület, az ott zajló programok is minőséget képviselnek a budapesti kulturális kínálatban.  A francia kultúra továbbra sem vált megunt házastárssá, de hiábavaló sóvárgásról már semmiképpen nem beszélhetünk.

Szerző: Zöldi Anna