Hogy miért esett eddig oly kevés szó Várkonyi Zoltánról a színháztörténeti diskurzusban? Az SZFE konferenciáján kiderült, hogy a magyar színháztörténet Major Tamás Várkonyi-képét vette át, aki nemes egyszerűséggel kifelejtette a nagy riválist élete végén készített interjúkötetéből – mondta el Jákfalvi Magdolna színháztörténész, a konferencia szervezője. Másrészt – említi később – a rendező életének fontos állomásai, a Nemzeti vagy a Madách a kor kultúragyáraiként lettek aposztrofálva, az inkább avantgarde érdeklődésű magyar színháztörténet-írásnak pedig nem maradt szabad kapacitása a mainstream tendenciák történeti vizsgálatára. 

Nekem, ha Várkonyira gondolok, Az egri csillagok egy kemény jelenete jut eszembe, amikor a török vitéz már majdnem felért az ostromlott várba, és akkor döntik le a létrát a várvédő magyar vitézek. Ezt a filmet rendesen irodalomóra helyett néztük, ezért bennem (ahogy talán többekben) egyfelől a felhőtlen boldogság érzése kapcsolódik hozzá, másfelől később némileg lenézéssel gondoltam rá vissza. Azonban tény, amint ez el is hangzik a konferencián: konszenzuális film nélkül nincsen nemzeti kultúra, mi pedig még mindig Várkonyi filmjeiből tanuljuk a történelmet.

Személyes hangvétel nyitja és zárja a délelőttöt, a kettő között pedig számos (filmes, színházi, politikai stb.) szemszögből is rátekinthetünk Várkonyira; sorra véve a színészt, a színház- és filmrendezőt, a tanárt s pár szó erejéig még a műgyűjtőt és a fordítót is. Gyors eszű, ironikus humorú ember volt Várkonyi, ami már abból is látszott, hogy – mint a gyors észjárású emberek általában – mindig gyorsan beszélt – meséli Ascher Tamás, aki ezen a ponton kissé gyorsít a maga beszédén is.

A konferenciát Jákfalvi Magdolna színháztörténész szervezte, aki Kovács Krisztina dramaturggal együtt állította össze a Várkonyi-életrajzot. Előadásában a népszínház eszméjéről beszélt Várkonyi életművében, ami a magyar, Volksstückök mintájára írt, „elnyomorodott” műfajjal szemben egy demokratikus, francia modellt hozott be. A népszínházi eszme a harmincas évektől – mint elhangzik – eleve egyet jelent a baloldali politizálással, és mindaddig, amíg Major nem fordult Brecht felé, a két rendező egyformán gondolkodott a politikus népszínház szerepéről. A legfontosabb talán mégis az, hogy ezen eszme mögött mindig ott a siker vágya, az azonnali hatásra való törekvés, és ez volna Várkonyinak (egy nagy méretű színház – a Víg – rendezőjének) krédója, amelyhez szokás a felszínesség jelzőjét társítani. Molnár Gál Péter a rendezőt mint a szocialista szórakoztatás mesterét jellemezte.

Kiderült az is, hogy Várkonyi jól kutatható, noha Aczéllal folytatott levelezésének olvasására még kilenc évig várni kell: ekkor lesz nyilvános az Aczél-hagyaték. Anekdotákat is hallunk. Hogy milyen jó tehetségfelismerő volt Várkonyi: két pillanat alatt felmérte, kivel áll szemben s már szerződtette is. Vagy amikor borotválkozás közben meghallotta, hogy a nácik be-bedörömbölnek az ajtókon, véletlenül beleivott a szakálldarabkás borotválkozó vizébe. De hogy ne csak a konferenciáról számoljunk be, lényeges, hogy az előadások mellé több napos program-sorozat is társult. Várkonyi életének három főbb színháza volt: a Művész Színház, a Nemzeti és a Víg. Ezért ez utóbbi és a Színművészeti közös szervezésében többek között Várkonyi szupernyolcas felvételei is megtekinthetőek a Vígszínházban. Konkrétan otthoni home-videói: a Várkonyi-család spagettievés közben, valamint például a Csutak és a szürke ló werkfilmje. Az Ódry Színpad bejáratánál pedig Szegedy-Maszák Zoltán installációs slide-showja látható.

Az egyértelműen kiderült, hogy a színházrendező Várkonyi megítélése jóval pozitívabb, mint a filmrendezőé, akinek inkább filmtörténeti jelentőségét lehet megemlíteni, amint ezt tette rendkívül alapos előadásában Gelencsér Gábor filmesztéta. Fordítva egyet a félig üres pohár-effektuson, inkább azt hangsúlyozta, hogy Várkonyi filmtörténeti jelentősége vitán felül áll.  Előadásának érdekessége, hogy sem a Simon Menyhért születéséről, sem pedig az ifjúsági regény-adaptációkról nem beszélt bővebben, hanem egy ritka témát, a kissé ideologikus, többnyire nem túl erős irodalmi alapanyaggal, de erős színészekkel dolgozó mozgalmi filmeket választotta, megállapítva, hogy Várkonyi képes volt összeegyeztetni a műfaji filmet az egyéni stílusjegyekkel, ami már a modern filmekben is vagylagosan érvényesül. Egyes jellemző motívumok, mint pl. a mártírok, a stilizált, bizonyos értelemben parodisztikus ábrázolásmód (például az egy sorban felsorakozó elvtársak egyszerre mozgó, meghajló koreográfiája) a színházi előadások felidézésekor is előkerült. Nánay István kritikus felhívta a figyelmet a hasonlóságokra, és megjegyezte, hogy a Várkonyi kapcsán ritkán említett Nemzeti Színház, ott is a Tisztújítás című darab az ő színház-eszményét anno nagyban meghatározta. Arra is utalt, hogy a pár évvel ezelőtti Szinetár-féle, problematikus Tisztújítás-adaptáció díszlete voltaképp a Várkonyi idejében újnak számító stilizált, festett, mesekönyvbeli, a kor operáját idéző látványvilágát használta fel.

Visszatérő kérdés volt Várkonyi ideológiai meghatározottságának problémája. György Péter esztéta szerint nem lehet megérteni, hogy ki volt ez az ember, ha nem tudjuk, miben hitt. Mert Várkonyi ugyan bírálta a rendszert, amelyben élt, de ez számára egyes elvtársak kritikáját, nem pedig a struktúra egészének bírálatát jelentette. Kommunista e szerint a definíció szerint az, aki nem ismer párton kívüli világot, ahogyan például Nagy Imre is a Jugoszláv Nagykövetségre menekült, amikor a kommunizmus kivetette magából és halálra ítélte, holott valószínűleg nagyobb sikere lett volna nemzetközi fronton, ha az amerikait választja. Más nézetek szerint amennyire nem volt teoretikus alkat az alkotó Várkonyi (noha azon kevés rendező közé tartozott, akinek sok-sok jegyzete, rajzocskája, feljegyzése, levele maradt fenn), annyira nem gondolkodott ideológiákban, mert ez éppen olyan idegen lett volna tőle, mintha színházi elméleti modellt követ.

 

Marton László rendező ezt a felvetését egy történettel is alátámasztotta: Révai egyszer felhívta a színészt, hogy mondja el A Dunánál című verset a központi pártvezetés rendezvényén. Várkonyi hiába mondta, hogy „az a Major verse”, nem volt apelláta. Nagyjából a hatodik sornál aztán belesült, majd olvasva próbálta folytatni, de összekeverte a lapokat. Rákosi mellé ültették a produkció után, aki egy idő után odafordult hozzá: „Nem tanultuk meg a verset?” Várkonyi még hónapokig várta, hogy letartóztassák. (Ennél már csak az ijesztőbb, hogy egy diktatúra vezető politikusának stílusa mai középiskolai tanárokéra emlékeztethet.)

Végezetül pedig Ascher Tamás nevének eredete. Két személy volt szent családjában, állítja nyitó beszédében a rendező, majd megnevezi a két riválist: apja rengeteget köszönhetett Várkonyi Zoltánnak, és rengeteg rosszat Major Tamásnak. Hogy mindkettőjük neve szent volt otthonukban (két gyermekük neve Zoltán és Tamás), az egyfelől azt jelzi, hogy „egy rendes családban a minőség felülírja a személyes ellentéteket”, másrészt ennek szellemében megérthetjük, hogy Várkonyit sem kell szent tehénnek tekintenünk ahhoz, hogy elismerjük: alakja, ha mégannyira ambivalens megítélés alá is esik, megkerülhetetlen.