(Petri György: Álljon meg a menet! – Védőszentjeimnek)

Hogyan is kezdődik? Hogyan is? Egy férfi áll hátul középen, kopott öltönyben, bal kezét egy zöld utcai szeméttartály fölé tartja, melegíti, az arcát is megvilágítja az élénkpiros fény, amelyik a szeméttartályból árad, kis barna bőröndöt szorít magához, pár méterrel előtte pedig egy nő ül egy széken – kettejükre egy fekete falba vágott körön át látunk. Peró (Perovics Zoltán) díszlete kékeszöld hátterével éles és tiszta képeket és színpadi kompozíciókat tesz lehetővé a fényképezőgép objektívjére vagy az ember szembogarára emlékeztető kivágással, és igencsak illik az állóképeket gyakran alkalmazó Jeles András kompozíciós stílusához. A fekete fal paravánként választja ketté a színpadot, a fal előtt kis előszínpad képződik, ahová a színpadról kétfelől, fekete takaráson át lehet kijönni, az előszínpad baloldalán kis pad, fölötte bágyadt fényű lámpa lóg. A fekete falba vágott kör akár egy pupilla: mi is nézünk, benézünk valahová, de minket is látnak, a színpad lát minket – igen, magával a látvánnyal kezdődik az előadás. 

Fábián Péter, Máté Anett, Horváth Szabolcs, Kopek Janka és Rózsa Krisztián az előadásban

Elől tehát, a kezét melegítő, szoborszerűen merev férfi elé (gyermekkorom szavával élve) ezüstpapírba burkolt székre ül le egy fogatlan, erősen kihúzott szemöldökű, szigorúan hátrafésült hajú nő, mellé kisasztal varázsolódik, kezében barna zománcos pohár, kis fazék, kanalával kaparászik benne; talán olcsó kurva, mindenképpen az alsóbb néposztályokból, a mélyből, a pályaudvari restik világából, hajában rózsaszín szalag, arcán mennyei mosolyként vibrál egy általunk nem látott képernyő fénye, bámul a magasba, később kenyeret mártogat (vagy úgy tesz, mintha kenyeret mártogatna) a zománcos pohárba, belefeledkezik a képernyőn látható látványba. Majd jobbról, nekünk háttal szürke katonai kabát bukkan föl, meglehetősen alacsonyan, mintha bábszínházban volnánk, a szőke fürtű acélszürke kabát a térdén odakúszik a kurvához, mintha törpe lenne benne, vagy nem lenne se keze, se lába, középkori jelenés, hadirokkant: a kurva magához engedi, sőt magához öleli az invalidust, mintha meg akarná szoptatni, kocsmai pièta – ekkor a háttérben kezét melegítő férfi kitűnik a képből, átdíszítenek, nagyobb  asztalt (megintcsak ezüstpapírba burkoltat) hoznak be szorgos kezek, most a fogatlan kurva leül a hosszú asztal mögé, a katonakabát az asztal innenső oldalára borul arccal, az asztal jobb végén egyenruhás rendőr ül egy táskaírógép előtt, és a barna öltönyös nyomozótiszt, miközben a körmét reszeli és mosolyogva kinéz a közönségre, kihallgatási jegyzőkönyvet diktál a szorgosan gépelő rendőrnek. A fogatlan kurva hatalmas boldogsággal figyeli a rendőr minden mozdulatát, boldog, hogy egyáltalán itt lehet, ámulattal tapad minden szóra, ami elhangzik, és amikor egy váratlan pillanatban a nyomozó (Benkó Bence) egy mondat közepén hátramegy és beleolvas a kihallgatási jegyzőkönyvbe, váratlanul leveszi a rendőr tányérsapkáját és gyengéden beletúr munkatársa hajába, gyönyörködik az arcában, mintha most fedezné fel őt, és az addig szorgalmasan írógépelő, immár fedetlen fejű rendőr (Rózsa Krisztián) elénekli a Gefrorne Tropfen elejét, Schubert Téli utazásának 3. darabját, a Megfagyott könnyeket, amit nem sokkal később az angyalian naiv fogatlan kurva akadozva, boldogan, utánaénekel. Sötét.

Tényleg így kezdődik? Ahogy belegondolok, két, korábban elhanyagolhatónak tűnő piciny részlet kimaradt a fenti leírásból. Még az első képben, a kezét melegítő férfi mögött hátul átcikkant, átugrándozott valaki, torkából préselt vidám nyüszítő hangocskákat kiadva, s ha jobban fülelt az ember, fölismerhette, a szótagok ritmusára ügyelve, a Fremd bin ich eingezogent, a Téli utazás legelső darabjának, a Gute Nacht-nak (Jó éjt) szavait (az idegenként érkező és távozó utazóról) – ez a nyüszítve sikkangató valaki (Máté Anett, aki még számos csodálatos metamorfózison megy át az este folyamán, lesz csuklójára kötözött nyakkendővel szájához reszkető kézzel pohár bort emelő vattapamacs hajú megrögzött alkoholista, s lesz leukoplaszttal leragasztott halántékú könyörtelen pincérnő egy másik jelenetben –  „Te kérted a vermutot?” kérdezi fenyegetően) tehát piros selyemkabátkában fickándozik a háttéren keresztül, akár egy cirkuszi majom valamely Kafka-novellából (a Jelentés az Akadémiának villan eszünkbe hirtelen), aki beszélni próbál, létezéséről tudósít, bár nem formál feltétlenül igényt rá, hogy meg is értsük. 

Dobó Enikő, Kiss Emma és Horváth Szabolcs

Titokzatos tablók sorozata az előadás, folyton bizonyos, rögtön nem megfejthető jelentésű szereplők, figurák, alakok, lények bukkannak fel, az arcukon időnként vér, elkent szar, ütésnyomok – a megfejthetetlenség legalább olyan fontos mozzanat itt, mint az értelmezés, ezek a tablók lehetnének a főhős víziói avagy stációképek egy templom falán. A gépelő rendőrt játszó Rózsa Krisztián például pár jelenet múlva enyhén dekoltált zöld női ruhában bukkan föl, mezítláb, kezében barna zománcpohárral, és groteszk-merev testtartásban, mint egy rajzfilmfigura billeg át oda-vissza az északi fényben derengő hátsó fal előtt. Vagy később egy hatalmas bajuszú cigány ember, kezében műanyag csővel beöntést ad valakinek. A beöntés egy munkásszálláson lefolytatott különös diskurzus háttere, melyben a főhős szemére vetik, hogy sohasem jelenti be, ha vizelni vagy szarni megy ki, és ily módon fejezi ki szerintük azt, mennyire lenézi őket – egy széken Benkó Bence áll, aki az este egyik halhatatlan mondatát mondja majd a főhősnek –, kezében nagy műanyagtartállyal, gatyában, láncos fekete bőrdzsekiben (a mondat így hangzik: „Orokke maganyos leszel félelmetes nézeteid miatt, te kocsog!” /sic!/ elől pedig letolt piros nadrágban Fábián Péter félig guggolva eltorzult arccal – az eltorzult arcok nagy mesterének mutatkozik ő az előadásban –, ő volt a szürkekabátos katonatiszt, aki később, az előadás vége felé „Mithridatészként”, kezében késsel, mint a Kőszobor a Don Giovanniból jön majd vissza, és halljuk is, karcosan, egy bakelitlemezről Don Giovanni elkárhozásának jelenetét és zenéjét), és ekkor nem mellesleg, egy nagybajszú cigány (Horváth Szabolcs, aki más jelenetekben szemüveges denevérként jeleskedik) kezében műanyagcsővel megfelelően nazális hangon („Séta van!”) kitanácsolja a színpadra tévedő igen csinos, fürdőruhás szőke lányt, aki egyébként az előadás konferansziéja, kikiáltója. És föl-föltünedeznek a színpadról kilépett szereplők árnyképei, ahogyan a színpad mögött elsuhannak, a kékre világított háttérvásznon, amelyre az Aureola borealisról, e zöld színű, folyton mozgó, varázslatos és titokzatos északi fényről készült különböző felvételek vetülnek – és a színészek az átdíszítések során is, miközben bútorokat tologatnak ki-be fürgén, akkor is megőrzik színpadi gesztusaikat és sajátos hangjukat: maguk az átdíszítések is félsötétben zajló jelenetek. 

Tényleg így kezdődik? Most jövök rá, hogy nem, hiszen már a nézőtérre is a rendőr és a nyomozó engedtek be minket, s miután szemügyre vették a nézőket, és az egyik oldaljáráson át eltűntek, csak akkor sötétült el a nézőtér. És kifelejtettem még valamit, egy nem is elhanyagolható apróságot. Egy nagyon csinos, szőke bombázó bukkan föl, kétrészes fürdőruhában (Edvi Henrietta a kaposvári egyetem I. évfolyamos színészhallgatója), hajában piros virág, csípőjén cigányosan átkötött kendő, bejön a színpadra és csábos mosollyal fölmutat egy táblát, amin az áll: ELŐJÁTÉK. Közölve van velünk, hogy ez még nem a színdarab tulajdonképpeni része, hanem egyfajta előzetes, mármint a rendőrségi jelenet, de aztán kiderül, hogy egy második előjáték is van, egy ELŐJÁTÉK 2., az előadás tehát rögtön a legelején látványosan dadogni kezd, s mint ahogyan a fogatlan kurva el-elakadva visszaismételte – népdal-egyszerűséggel az életében most először hallott Megfagyott könnyek első sorait, úgy később is fölhangzanak belső visszhangok az előadásban, meghallódnak a dalok, az éppen elhangzó Schubert-dalok váratlan pillanatban fölbukkannak a különböző szereplők szájában, akadozva („Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog…”), olykor, mint hibás lemezen ugrik a tű, mintha nem is a szájuk énekelne, hanem valami más, bennük énekel valami. 

Fábián Péter és Edvi Henrietta

Például amikor egy félmeztelen, szőrös mellű férfi, pánttal lefogott hajjal, hófehér balett-tütüben (megintcsak Horváth Szabolcs), aki az imént a fáradtságtól tántorogva – mint egy aludni nem hagyott politikai fogoly – a hatalmas keblű, hamis leopárdbundás néger díva mellett (Szakács Hajnalka, aki mint egy Mahalia Jackson, angolul énekelte el imént a Leiermannt – A verklist vagy pontosabb fordítás szerint a Tekerőlantost, és megjegyzendő itt, hogy Schubert bluesként is tökéletesen, hibátlanul működött) – szóval a férfi a balett-tütüben, most egy imént elhangzó dalt (Wegweiser – Útjelző – „Eine Straße muß ich gehen, / Die noch keiner ging zurück”, – „Olyan úton kell járnom, / melyről vissza még senki sem jött”) motyog, amit a blues után most Marlene Dietrich vagy Kurt Weill rekedtes stílusában adott elő a csinos kék ruhában, mint valami divatbemutató kifutóján felénk érkező modell, Kátai Kinga – és Schubert most is tökéletesen működik, egy tőrőlmetszett Brecht-darab betétdalaként, ugyanezt a dalt mormolja maga elé, nem sokkal később, hóna alatt ezüstszín táskával, a mobilját nézegetve a már említett intermezzo-lány, Edvi Henrietta is, a kikiáltó, ezúttal az autópálya mellett dekkoló, kószáló prostituáltként, az előszínpadon. 

Maradjunk csak egy pillanatra Edvi Henriettánál! Az ember figyelme így utólag oda-vissza kószál az előadásban, másnap már egyáltalán nem lineárisan éli át ezt a különös (apokrif jézusi) stációkból álló utazást, hanem össze-vissza ugrándozva a jelenetek között, nos, Edvi Henrietta szorgalmasan felmutatja a fekete filctollal fehér táblára írt helyszíneket: KURSZKI P.U., PAVLOVO, SARLÓ ÉS KALAPÁCS, STB., RESTI –, ám ő az, aki fekete kabátot öltve a ledér bikinire, fekete napszemüvegben elveszi Venyicskától az addig féltve őrzött bőröndöt, az ajándékokkal, a kisfiúnak vitt dióval és búzavirág bonbonnal. Venyicska, az elbeszélő pedig nem tud ellene tenni semmit (súlyos pillanat ez), és ő volt az, akit egyszer kizavarnak hátul egy jelenetből, de ő az is, aki Venyicska mögé áll és komoly egyszerűséggel felolvas egy részletet a könyvből, és ő az, aki a végén, egy laptoppal ölében ül ki a padra, a sötétben arcát megvilágítja a kijelző fénye, de az is megesik, hogy elfelejti a szerepét, nem hozza be a táblát, és természetes hangon – vegyük észbe, milyen nehéz természetes hangon beszélni a színpadon – kér bocsánatot: mutatós leányból súlyos jelentéseket hordozó színésznővé lesz. De most már menjünk vissza az elejére. Ideje kezdődnie. Végre megszólal a főhős, Venyicska, és azt mondja: KREML.

Jerger Balázs, Dobó Enikő, Kopek Janka és Kátai Kinga. Fotók: György Katalin – Kaposvári Egyetem

A fene egye meg, megint kihagytam valamit. Folyton vissza kell tekerni az emlékezet magnószalagját, mert a kihallgatási kép végén egy hatalmas attrakció látható-hallható. Mint bábból a pillangó: a szürke katonaköpenyt viselő férfiból előbújik a díva, Fábián Péter, akinek eddig nem láttuk az arcát, leveti köpenyét, megfordul, és ott áll félmeztelenül, egy piros applikációval díszített földig érő fekete szoknyában és karaoke-operaénekesként magánszámot ad elő: arca fehérre festve, az arc jobboldalán mintha könnyektől elkent vörös festék, egyszerre paródia is ez, de véresen komoly. Kint, a színfalak mögött Dobó Enikő énekli lelassítva, operaáriaként a Gefrorne Tropfent (ő egy másik jelenetben fehér hajhálóval a fején jelenik meg, majd csillogóan fekete arccal, tehát klasszikus értelemben sohasem látjuk, és azt sem tudhatjuk, hogy mikor énekel a színfalakon túl – a recenzensnek nagyon jól jött volna egy részletes színlap), és a hulló könnyeket a katonatisztből átvedlett énekes mészfehér arcán elmázolódó vörös festék jelzi, Fábián szája bámulatosan artikulál, túlzón utánoz, bohóckodik, most egy Thomas Mann novellában is lehetnénk, valahol Ostiában, mert a paródia, amin nevetünk, véresen komoly. Jut eszembe: az előadásban szinte kizárólag női hangon szól a Téli utazás, amelyik pedig állítólag férfihangra íródott és egy férfitörténetet mond el. És ebből is millió dolog következik, aminek most nem mennék utána. 

KREML. Tehát ezt a szinte érthetetlenül elmorzsolódó szót ejti ki, a legelején a színpad belsejében látott kezét melegítő férfi, Venyicska (a fekete kör éles kivágása miatt ritkán látunk egész testeket, s a színészek érkezése ebbe a színpadi térbe lehetetlenné teszi a szokványos entrée-abgang technikát: a szélek életlenek, hirtelenül kiélesednek, a figyelem érzékenysége állandóan próbára tevődik a bizonytalan részletekkel, finomodik, mindig sokfelé kell figyelnünk: nemkülönben a bravúros prózai duetteknél, trióknál, amikor a főhős szövegébe a színpadról szövődnek bele mindenféle talált mondatkacatokból felépített virtuóz próza-áriák, csak egy-egy mondatot kapunk el, hol versek, hol népdalok, városi költészet, egymásba ékelődnek a szavak, a hangsúlyok, kiemelendő a pályaudvari kurva Kátai Kinga monológja is, aki a „Nincsen apám, se anyám”-mal indít, és a nyuszi-monológ, kötött zöld sapkában, a vinnyogó, aranyos, visító Dobó Enikő, „és mind a ketten szeretik a gyerekeket”, de úgyszintén a beöntés jelenet utáni „Nem fingott”-trió, a rózsaszínbe öltözött csehovian tengerparti lányokkal (Kiss Emma, Kopek Janka, Dobó Enikő), mögöttük az előző jelenetből grimaszával ittmaradt Fábián) – Jerger Balázs, aki most a padon ül, mellette a bőröndje, kóstolgatja, görgeti a szájában a nehezen kimondható szót, Kreml, pedig maga a szó, ha helyzetbe kerül, aligha okozhat akadályt a magyar néző fülének, de így, ebből a részeg dünnyögésből, a mássalhangzóktól torlódó hangsorban aligha ismerjük fel Moszkva fontos és impozáns központi épületcsoportját, amit a főhős, mint kiderül, még nem látott („A Kreml, a Kreml – mindenki csak ezt hajtogatja. Boldog-boldogtalantól hallottam már róla, de saját szememmel még nem láttam. Tegnap megint csak nem láttam, pedig egész este a környékén kószáltam.”), és a Moszkva-Petuski egyik poénja, hogy a végén hősünk többnapos rémálomszerű utazás után, a delírium közepén, legnagyobb döbbenetére mégiscsak ott találja magát, utazása állítólagos célpontja helyett a Kreml előtt. 

Jerger Balázs feladata irtózatosan nehéz: mert az egyetlen pillanatra sem kijózanodó embert mutatja, egy helyre lecövekelt nem létező élete különböző helyszínein, fizikailag állandó belső rázkódásban, reszketésben, tántorgásban, fuldoklásban, vergődésben, és ezt lényegében a hangjával, a lélegzetvételeivel, a nézésével, a puszta testtartásával kell megjelenítenie: egy állapot foglya, és amikor a végén vagyunk, még mindig az elején vagyunk („foglya egy állapotnak,. amit magánynak túlzás,. függetlenségnek öncsalás nevezni…”  –  írja Petri ugyanennek a történetnek egy szublimáltabb, ha tetszik értelmiségi változatát a Viturbius Acer fennmaradt versében, de Jerofejev nem ezt írja meg, ő a pokol legbelsőbb köreiben tartózkodik, vagyis sokkal inkább a periférián). 

Amikor Venyicska angyalaival és démonaival diskurál, akik a színpadon, ahogy halad előre a „cselekmény”, különböző tablóképekben rendeződnek el (rögtön az elején Dobó Enikő, Kiss Emma, Horváth Szabolcs, akinek leple mögül később előbúvik a korábban nyomozóként elegánsan a körmét reszelő Benkó Bence is – egy pillanatra láttuk felvillanni, mintha éppen leszopná a denevért a köpeny mögött, azután a feje tűnik elő a fekete denevérszárnyként megemelt köpeny fölött: kis pingponglabda-szarvacskákkal, vörösre-feketére mázolt fejjel, és finoman éneklő, behízelgő modulációiban feleselget Venyicskának, páratlanul érzékletesen. Kiss Emma egy szoborfejet szorítva hóna alá, bábu-mellényben – ő később többször is halhatatlant alakít részben kalauznőként, és részben – még a kalauznő jelmezében – mint fürge beszédű megerőszakolt lány, és később mint és egy elrontott házasság viperamérgével teli nagyon közönséges feleség. A tableau másik szélén fehér ruhás nő, bevert, véraláfutásos szemmel, Dobó Enikő, kezében összefűzött sörösdobozokkal. És ez még csak az első tabló, az első stáció. 

Nem tudom, Jeles hogyan csinálja, illetve nagyon is tudom, de a tudásom mégsem elég ahhoz, hogy részletesen leírjam, és ha leírom, azzal még nem történt semmi: ez az előadás a maga történésében létezik, a leírástól függetlenül, pedig csak egy vizsgaelőadás. „Csak”, mondom, de ennek a szűkítésnek itt most semmi értelme, mert ez nem vizsga, hanem esemény. Talált tárgynak is tűnhetne, talált szövegekkel van tele, és ezek a talált szövegek egyszercsak kibuggyannak a szereplők száján „Egy eldobott / üres cigarettásdoboz céltalan zörgő / összevissza szálldosása az út betonján / a változó szél szeszélye szerint” – idézem megint Petrit, mert olyan ez az előadás, mire a végére érünk, mint egy különösen megformált tárgy, amit akár a kezünkbe vehetnénk, nézegethetnénk, de amit ehelyett fokozódó érdeklődéssel figyelünk a kis térben, ezúttal a Stúdió K-ban, amelyik nagyszerű gesztussal lehetőséget teremtett a Kaposvári Egyetem színészhallgatóinak, hogy megmutatkozzanak iskolájuk falain kívül. 

Érezhetően ünnepélyessé vált a kritika hangneme, amit nem szeretnék, igyekszem tárgyias maradni, de nem titkolhatom el, meg vagyok illetődve. Grotowski egyik állítása szerint az igazi színházi előadás nem igényel nézőket – a paradoxon jelentését most értettem meg. Ez az előadás akkor is létezne, és akkor is színházi előadás lenne, ha egy néző sem látná. Ha csak a szereplők néznék egymást, ha a szereplők egymásnak játszanának, vagy inkább egymás számára léteznének, mert nézéseik – és nagyon sokszor nem is egymásra néznek, hanem előre, maguk elé révednek, zsibbadt-mereven, szemük csillog, hozzáteszem, tehetségesen, vagyis élettelin – már önmagukban megteremtik azt, amit színháznak nevezünk, nézéseik, megszólalásaik, váratlan hangsúlyaik, monológjaik nem a hatásra törekednek, hanem egy lény létezéséről tudósítanak, legyen az hús-vér ember vagy szellemlény, pokol elkárhozottja vagy angyal. 

Téli utazás, Schubert dalciklusa a címe az előadásnak, és el is hangzanak benne kiválasztott dalok a ciklusból, lassú előrehaladásban, a Die Post (A posta) zenei anyaga pedig végig szól, kísérőzeneként, harmonikán is – Lukin Zsuzsa fantasztikus munkát végzett a dalok betanításával, kristálytisztán érthető artikulációból kihallottam az ő hangjának modulációit –, de egyébként Mozart mellett Purcell is felhangzik, a Dido búcsúja, és döbbenetes, hogy a Schubert-dalok mennyire alkalmasak mindenfajta metamorfózisra, milyen természetesen töltenek ki bármilyen formát, mintha bennük megállt volna az idő – talán mert maguk is ősformák, hasonlatosan azokhoz a templomi kórusokhoz, amelyek itt szintén fölcsendülnek, például háromszólamú kórusként hangzik el a Lindenbaum (A hársfa) Melis László hangszerelésében, és egy ízben a prózai szöveget kintről templomi éneknek halljuk, hol a szöveg előtt, hol utána, összefonódva, Venyicska fejében vagyunk, halljuk, ahogyan a hang, a szó lefordul az agyában, ahogyan megszületik. A végén a Téli utazás utolsó harmadából hangzanak fel a dalok, míg a darab elején az első harmad dalai csendülnek föl – utazunk.

Tudok Jeles egy sajnos meg-nem-valósult filmtervéről, amelyben Tom Waits énekelte volna el a Téli utazást – sajnálom, hogy Waits nem harapott rá az ajánlatra (pedig Halász Péter utolérte őt New Yorkban), de talán mégsem baj, mert így megszülethetett ebben a formában. Ebből is látszik, hogy Jeles témái, mint Nietzschénél a világ, örök visszatérésben vannak. Elkértem tőle az eredeti szövegkönyvet, melyben ezek a dalok (és számos betétszöveg) még nem szerepeltek, és a végén egy dátumot találtam, 2000, tehát egy tizenkét éve írt színdarab vagy szövegkönyv, operalibrettó éledt most föl ebben az előadásban, amelyet akkor Petri György emlékének ajánlott a szerző. És megemlítem még a csak a tapsrendre előhozott – az utolsó képben a színészek kezdik ledörzsölni magukról a sminket, leveszik sapkájukat, felismerhetővé válnak a bámulatosan fiatal arcok: mert a szerepekben, nos, a szerepeikben őslények lettek maguk is – és megérdemelten nagy tapsot kapott Dargó Gergelyt (II. évfolyam), aki a színfalak mögött rendkívüli érzékenységgel, nagy muzikalitással végigmuzsikálja az előadást. Számomra – és nem tudom, hányan látták, és hányan fogják még látni, de ennek nincs is jelentősége most – ez az évad előadása.