Hatalmas mozitermet látunk az első képen, a vászon helyéről fényképezve, majd a második beállításban egy fura figura tesz-vesz ágyából kikelve egy kis ablaktalan szobában. A hagyományos vágás szabályai szerint úgy gondoljuk, ez lenne az, amit az elején velünk szemben ülő nézők a vásznon látnak, ám nemsokára kiderül, hogy ez a fickó a gépteremből lép ki. És ezután elkezdődik egy fantasztikus, a valóság és képzelet határait rendre, egyre alapvetőbben átíró őrült kalandsorozat, amely során egyik ámulatból a másikba esünk.

Denis Lavant a rendező korábbi filmjeinek szinte mindegyikében főszerepet játszott, most pedig abszolút középpontba kerül: egyszerre tizenegy félelmetes alakítást látunk tőle. Azt hihetnénk, hogy ez megint csupán egyike azoknak a szoros rendező-színész együttműködéseknek, amelyek mellett gyakran akkor is kitartanak a felek, amikor az már inkább árt a filmeknek, mint használ. Azonban ebben az esetben nem erről van szó: Lavant és Leos Carax világa valami olyan különleges módon van összefonódva, hogy egyszerűen elképzelhetetlenek egymás nélkül – az egyetlen Lavant nélküli filmje, a Pola X nem is működött igazán. A különleges karakterű, szélsőséges viselkedésű, roncsolt arcú színész önpusztító vehemenciával veti bele magát minden egyes figurába és szituációba – egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bárki más akár megközelítő módon tudta volna eljátszani ezt. 

Nehéz feladat akárcsak felvázolni, hogy miről szól a film, ugyanis Carax epizódról epizódra olyan ügyességgel írja felül az éppen kialakuló teóriáinkat, hogy a végére csak kérdésekkel és a film során egyenként megcáfolt hipotézisekkel maradunk. Az Oscar úr nevet viselő főszereplő (a név az egyetlen stabil pont a filmben) egyetlen napját látjuk, akinek az a munkája, hogy napi kilenc „találkozóra” menjen el, melyek során különböző szerepeket játszik el, hitelesen beöltözve és átélve néhány percre az adott karakter élethelyzetét. Dúsgazdag bankárként indul el reggel otthonából, hogy első találkozóján koldusasszonyként jelenjen meg az utcán, majd digitális animációkhoz szükséges mozgásrögzítéshez asszisztál mozgásérzékelőkkel felszerelt ruhában, őrült Raszputyinként mászkál a csatornában és elrabolja az éppen fotómodellként pózoló Eva Mendest, fáradt apukaként viszi haza egy buliról tinédzser lányát, Kylie Minogue-gal egy szerelmes musical-t ad elő…

Jelenetek a filmből

Többször meglepődünk, hogy hősünk egy adott jelenetben meghal, aztán mégis felkel, és elindul a következő találkozóra, pedig hát épp erről van szó a filmekben (ahol az egyikben meghaló színészt másnap egy másikban gond nélkül fogadjuk) vagy a videójátékokban, ahol teljesen természetesnek vesszük, hogy több élete van az általunk irányított karakternek. De ugyanez a helyzet a színházzal is – és itt egy gyönyörű kapcsolat alakul ki az ugyancsak most Cannes-ban bemutatott Alain Resnais filmmel (Vous n’avez encore rien vu), amely a színészek behelyettesíthetőségéről, a szerepek felcserélhetőségéről, illetve arról a furcsa élményről szól, ahogy egy ismert színészre rárakódnak korábbi szerepeinek lenyomatai a nézők emlékezetében. 

A kérdés persze az, hogy mit is látunk a Carax-filmben? Valójában minden jelenet egy filmes műfaj, stílus vagy éppen konkrét film (Kubrick-opuszok például többször is előkerülnek) paródiába hajló megidézése, és a fentebb elmesélt nyitójelenettel együtt ezt úgy értelmezhetjük, mint egy olyan mesei világot, ahol a mozi „analóg” módon működik, vagyis a szereplőknek testi valójukban kell átmenniük egyik filmből a másikba – a  Holy Motorsban ezt persze konkrétan nem látjuk. Azonban ez is csak egy olyan teória, ami csak egy ideig áll meg a lábán, ugyanis az egyetlen biztos pontnak, illetve ontológiailag az eljátszott jelenetektől különböző szinten, mondjuk a valóságban találhatónak tűnő átkötő részlet, amely során egy hatalmas limuzinnal megy hősünk egyik találkozóról a másikra, a film második felében többször hamisnak, megjátszottnak bizonyul.

A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál

A mozi világára való hivatkozás érvényességét leginkább Muybridge animált fotografikus mozgástanulmányai igazolják, amelyeket a film során többször villanásnyi időre bejátszanak, valamint a mű vége felé elhangzó nosztalgikus párbeszéd, amelyben a motorok lecserélődéséről és hangtalan, láthatatlan gépek megjelenéséről – vagyis a digitalizációról – esik szó nagyon kódoltan és játékosan. De itt nem állhatunk meg az értelmezésben, mert a karakterek változása ugyanígy a videójátékokban való megtestesüléseinkre, avatárjainkra is emlékeztet (és akkor Cronenberg korai munkái egyből eszünkbe jutnak). Sőt, továbbmenve ezen, mivel a film egyetlen epizódja sem emelkedik a többi fölé realitásként, értelmezhetjük ezt egy utópisztikus világban játszódó sci-fiként is (és korábbi filmjei alapján ez nem állna Caraxtól nagyon távol), amelyben az emberek nem filmekbe, hanem saját „valós” életükbe rendelnek különböző figurákat. Egyes jelenetek ugyanis teljesen banálisak maradnak, mintha valaki csak éppen egy apát rendelt volna magának estére. És akkor még nem foglalkoztunk a címmel és az abból kiinduló értelmezéssel: mit jelent az egyedül csak a limuzinra vonatkoztatható szent motorok kifejezés? Valójában egy purgatóriumról vagy pokolról van szó, ahol főhősünknek imperszonátorként, naponta traumák sorát megélve kell vezekelnie bűneiért, amelyeknek teljesülését a helyszínről helyszínre szállító hófehér limuzinok, a szent motorok biztosítják? Persze ez a verzió sem állja meg végig a helyét, hiszen egy adott pillanatban ez is megcáfolódik, illetve viccesre figurázva eljelentéktelenedik.

Rengeteg egymásba csavarodó, egymást felülíró, megcáfoló értelmezési lehetőség játékos, időnként borzongató, máskor pedig szemtelen sorának (az álló farkú Pietá-parafrázis például felejthetetlen) megtestesülése a Holy Motors. A nyolcvanas évekbeli munkái miatt a posztmodern francia film fenegyerekének kiáltották ki Carax-t, a híres francia BBC (Besson, Beneix, Carax) trió egyik tagjaként emlegették, a Rossz vér és A Pont-Neuf szerelmesei pedig  kultuszfilm státusra emelkedtek. Ugyanakkor extrém ötletei, kompromisszumot nem ismerő alkotásmódja miatt nagyon ritkán jutott forgatási lehetőséghez, harmadik és negyedik filmje között nyolc év telt el, ez utóbbi, a ’99-es Pola X óta csak rövidfilmeket készített. Most azonban egy mozi iránti fanatikus rajongással teli, csipetnyi nosztalgiával fűszerezett, virtuális realitással megbolondított igazi posztmodern művet készített, aminek egyetlen hibájaként azt róhatjuk fel, hogy kicsit elkésett. Ha ez a film a kilencvenes évek második felében készül, azonnal kultikus legendává válik. De lehet, hogy ezt a sorsot így sem kerülheti el.