Az APGRD elnöke csillogó szemmel idézte fel, hogy életében először Mnouchkine-t mosogatás közben látta a Théâtre du Soleil éttermében. Ariane Mnouchkine az emlékre emlékkel válaszolt: fél évszázaddal korábban azért került Oxfordba, hogy megtanuljon angolul. Az 1959-60-as tanévet végezte az Oxfordi Egyetemen, s itt az egyetemi amatőr színjátszó-közösség tagja lett. Egy nap, amikor épp a próbáról ment haza az Oxford Playhouse-ból, a Banbury felé tartó emeletes buszon, az angol esőben rádöbbent, hogy színházban akar dolgozni. Mindez nem gondolatilag, hanem testileg átélt élmény volt. Oxfordba nyelvtudástért ment, és megtalálta a hivatását, ez – ahogy Mnouchkine most megfogalmazta – ajándék volt az istenektől és az apjától.
Az APGRD-t éppen az istenek érdeklik, tehát áttértünk a Théâtre du Soleil 1991-es bemutatójára, a Les Atrides-ra. Mnouchkine emlékezett, hogy az Átreidákat azért választották, mert a több évtizedes közös munka után érezték, vissza kell menni a mesterekhez. Lehet, csak a tanulás kedvéért, hogy megtapasztaljanak valamit, ami nagyobb, fontosabb náluk. Érezték, hogy ha a társulat nem ezt tenné, belebetegedne. A visszatérés nem igazán vezethető vissza intellektuális okokra, hiszen az ihlet egy új előadásra mindig egy hosszú semmi után, az üresség után jön. Ráadásul egy darabig ijesztőnek is tűnik, amikor éppen nincsen semmi, de néha megszólalnak a múzsák: ,,Ezt meg kell csinálnod, különben pokolra jutsz.”
 Les Atrides |
A Les Atrides majdnem megölte a társulatot, olyan nehéz volt, egyszerre jelentett szenvedést és örvendezést. Mnouchkine nem tudta, hogyan kellene megcsinálni a darabot. Tudatlan színészek álltak szemben egy tudatlan rendezővel, és harcoltak a tudatlanságuk ellen. Nem tudták, hogy milyen egy antik kórus, hogy mit csinál, miképpen énekel, esetleg szaval. De Mnouchkine nem akart lepedő-jelmezeket, nehézkességet és blablát, mert azt hazugságnak vélte. De modernizálni, színészekre kortárs ruhát adni szintén nem akart. Nagyon kegyetlen, véres, testi módon akarta megcsinálni a görög színházat, hogy az valóban katartikus legyen. Mnouchkine tudta, hogy a színészek testét, a szexualitást és az érzékiséget kell használnia. A zenén, a színészek testén, a jelmezeken és egy színész őrületén keresztül napról-napra, türelmesen és bátran elkezdték megtalálni Agamamnónt, a háború királyát. S ezután, fogalmazott Mnouchkine, legfőképpen a darab érzelmi töltetét kellett újrateremteni, azt, és csakis azt, amely egy tavaszi délutánon megtörténhetett Athénban. A rendező, a színészek és a néző közös testi és lelki élményét keresték, az élmény születését. Mnouchkine tudta, hogy még rabszolgák is megnézhették ezeket az előadásokat, ezért leült a galérián, és úgy tett, mintha ő maga sem lenne szabad. Meg akarta érteni, mi rendíthet meg egy nyomorúságos, írástudatlan rabszolgát. Mi adhat neki élményt.
 Ariane Mnouchkine |
A Les Atrides-előadást a képzeletbeli kathakali ihlette. Mnouchkine először nem volt biztos magában, vajon ,,szabad-e ezt így megrendezni?” De a történetet úgy kellett elmondani. Mert ez nem a való élet, hanem sokkal mélyebb. A realizmus csak felszíni dolog. Mnouchkine, amikor rendez, azt kérdezi magától: ,,Nevetek-e? Sírok-e? Elhiszem-e?”, hiszen a színjátszás annyi, mint megtalálni a megfelelő tünetet a lélek betegségére, a szenvedélyekre. Egy kígyótól való félelem másként néz ki, mint a félelem az oroszlántól, vagy egy királytól, vagy az imádott nőtől. Ugyanez igaz a haragra, a vágyra. Nem vágyhatunk ugyanúgy egy tortára, mint ahogyan egy férfira vagy egy nőre. A keleti színészek képesek ezt megmutatni, de a nyugatiak csak elmondják a szöveget és nem találják meg a tünetet. Chaplin még meg tudta csinálni a némafilmes hagyományban. A nyugati színháznak az a pozitív oldala, hogy számtalan játszható szöveggel bír, de Mnouchkine a keleti színházból táplálkozik, és – tette fel a kérdést többször -, vajon ki mondta, hogy az antik görögség egyáltalán a nyugathoz tartozna? A keleti színjátszás megadja a színészeknek a jogot, hogy a testüket használják, ne csak a fejüket. Használják a torkukat, a szívüket, a zsigereiket. A színésznek teste van, és testrészei, és ezek az eszközei. A nyugati, vagy legalábbis a francia színjátszás, már régen elfelejtette ezt.
A rendezés nem arról szól, hogy csináljunk valamit ott, ahol nincs semmi, hanem arról, hogy lássuk és halljuk meg azt, ami ott van, és fogadjuk el. A kollektív munka sokszor kollektív cenzúra. Néha látszik, hogy az emberek nem figyelnek, hanem azon gondolkodnak, hogy mit fognak majd válaszolni. Ez rossz, sokkal fontosabb dolog hallgatni. A kollektív alkotófolyamat addig a pillanatig tart, zárta le gondolatmenetét Mnouchkine, amikor a rendezőnek el kell döntenie, hogy mi megy és mi marad.
Felidéztük, hogy a Les Éphémères után Mnouchkine Oxfordban tiszteletbeli doktori címet kapott. A ceremónia után a városban vakációzott, a társulattal közölte, hogy újrafordítja a Macbethet, és az lesz az új darabjuk. Biciklizett, kocsmába járt, pihent és nem fordított. „Ariane, te nem vagy őszinte” – mondta magának. – „Te nem akarod a Macbethet játszani, te Sarkozyről akarsz beszélni. Macbeth nem érdemli meg, hogy egy ilyen gonosz kis emberrel azonosítsák.” Így Ariane Shakespeare-fordítás helyett egy piacon vett könyvet olvasott, Jules Verne poszthumusz regényét, a Jonathan hajótörötteit. Ezt választotta új projektje témájául. Ez az előadás látható most két sikeres évad után Bécsben, a Festwochenen.
A színházcsináláshoz szerencse kell, munka, harc, makacsság, és az embernek olykor csak hagynia kell, hogy megtörténjen. Mnouchkine itt elhallgat, hatalmas tapsvihar tör ki, amely lecsendesül, de percekig nem marad abba. Végül a rendező leinti – elég.