Tadeusz Słobodzianek: Nasza klasa (A mi osztályunk) / Teatr na Woli, Varsó
2012.05.23.

Az előadás valójában egymásba fonódó, egymást kiegészítő és egymással feleselő monológokból épül fel, mindenki a saját történetének fragmentumait teszi hozzá a darabkákból kikerekedő egészhez. NÁNAY FANNI KRITIKÁJA.

Tadeusz Słobodzianek a kortárs lengyel drámaírók idősebb nemzedékéhez tartozik, 1985 óta jelentkezik sajátos „kvázi-vallásos” témájú darabjaival (amelyek közül a Bárka Színházban is bemutatott Ilja próféta tekinthető a legismertebbnek). E tematikától eltávolodó, s a lengyel közelmúlttal, nevezetesen a jedwabnei tragédiával (amikor a kelet-lengyelországi falu katolikus lakossága tettlegesen részt vett a teljes helyi zsidóság kiirtásában) szembenéző A mi osztályunkkal nyolcévnyi hallgatás után jelentkezett. E dráma minden bizonnyal eddigi munkássága csúcsának tekinthető, a rendkívül érzékeny témaválasztás pedig jelentős vihart kavart Lengyelországban. 

A szerző ugyanakkor igen erős és a téma tolmácsolására különlegesen alkalmasnak bizonyuló drámai formát választott, hiszen a lengyel történelem és lelkiismeret fájó pontját jelentő események egy egykori iskolai osztály tagjainak elbeszéléseiből és élettörténeteiből bontakoznak ki, s így Słobodzianek egyfelől beemeli a darabba a (hamisnak bizonyuló) gyermeki ártatlanság motívumát, másfelől viszont egyértelműen és bevallottan utal a „nagy elődre”, Tadeusz Kantor Halott osztályára, amelyről így nyilatkozik: „Megválaszolatlan maradt számomra a kérdés, hogy miért is haltak meg valójában a halott osztály diákjai. Csak később értettem meg, hogy azért halottak, mert megölték egymást.”

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Słobodzianek híres, sőt hírhedt arról, hogy nehezen „adja ki” kezéből drámáit, sőt valójában szinte csak saját dramaturgiai közreműködése mellett és az általa választott rendező irányításával született adaptációkat fogadja el darabjai autentikus színpadi értelmezéseinek. E törekvésében kétségtelenül segíti az, hogy 2010 óta igazgat egy varsói színházat, a Teatr na Woli-t, amelynek repertoárján számos kortárs dráma – köztük saját darabjai – ősbemutatójára került sor, s falai között kortárs drámaíró iskola is működik Laboratorium Dramatu (Drámalaboratórium) néven. 

Nem véletlen tehát, hogy A mi osztályunk első (és eddig egyetlen) lengyelországi bemutatójára is a Teatr na Woliban került sor, Ondrej Spišak rendezésében, akinek nem ez a produkció volt az első közös munkája Słobodzianekkel: színházában rendezett már gyermekelőadást, valamint a Merlint, a Malambót és az Ilja prófétát is ő állította színre. A szerző egyfelől azért választotta a szlovák rendezőt drámája „autentikus” színrevitelének megvalósítására, mert annak „felnőttesen gyermeki” látásmódját alkalmasnak érezte a semmilyen szinten sem gyermeki iskolai közeg megteremtésére, másfelől úgy érezte, hogy nem lengyel rendezőként távolságot tud tartani a lengyelek számára traumatizáló témával szemben. A drámát ez idáig Słobodzianek színházán kívül csupán a londoni National Theatre-ben és a budapesti Katona József Színházban mutatták be. A Teatr na Woli produkciója 2012. május 19-én a Pozsonyban nyolcadik alkalommal megrendezett Nová Dráma / New Drama fesztiválon vendégeskedett.

Az előadás díszlete és kezdő jelenete felvállaltan Kantor legendás előadásának legmarkánsabb színpadi képét idézi: a kopott, masszív iskolapadokban ülő felnőtt, sőt esetenként öregedő diákok úgy jelentkeznek, hogy majd’ kiesnek a padból. Ám míg Kantornál a diákok iskolai egyenruhát viselnek, addig Spišaknál a szereplők külseje későbbi sorsukra utal: már ekkor „azt a ruhát” viselik, amelyben majd meghalnak (a Katona József Színház előadásában a szereplők annál idősebbek, minél később éri őket a halál). Ugyancsak a későbbi sorsukra utal az előadás egyik első jelenetében játszott (a magyar „körben áll egy kislánykára” hasonlító) gyermekjáték, amelyben minden szereplő olyan párt választ magának, akivel később elválaszthatatlanul összekapcsolódik a sorsa.

Az előadás valójában egymásba fonódó, egymást kiegészítő és egymással feleselő monológokból épül fel, mindenki a saját történetének fragmentumait meséli el, teszi hozzá a darabkákból kikerekedő egészhez. Bár a színészek folyamatosan interakcióba kerülnek egymással, ahogy eljátsszák, újrajátsszák az eseményeket, a párbeszéd helyett a narratív beszéd jellemzi megszólalásaikat. Az egyes élettörténetek fragmentumai eleinte hosszabbak, egy-egy szereplő terjedelmesebben meséli el saját sorsát, amely akár több ponton is kapcsolódhat a többiek történeteihez, illetve ugyanazt az eseményt több szemszögből is megismerhetjük. Később azonban a váltások egyre gyorsabbak lesznek, a sorsok már nem, vagy csak lazán kapcsolódnak össze, sokkal inkább párhuzamosan futnak egymással (Menachem és Zygmunt egyaránt balesetben veszti el fiát, Władek és Heniek élete végén egyformán a rákkal küzd, majd egyszerre halnak meg). 

A fotók forrása: Teatr na Woli
A fotók forrása: Teatr na Woli
A halottak (akárcsak a még diákkorában Amerikába emigráló, ám leveleit kitartóan küldözgető és végül mindenkit túlélő Abram) mindvégig az élőkkel maradnak, illetve ők jönnek el az éppen meghalókért. Halott és haldokló visszafogottan meghajol egymás felé (hasonlóképpen ahhoz a mozdulathoz, amellyel párt választottak a kezdő jelenet gyermekjátékában), majd az utóbbi, padját is magával cipelve, követi az előbbit a tanterem nyitott ajtaja mögé. Így a tanterem valójában megismétlődik, újra „felépül”, s egyre inkább benépesül az ajtón túl – a túlvilágon. 

A színpad közepén, a nézőtérrel frontálisan szemben elhelyezett, s az első halálesettől kezdve nyitva álló ajtó más szempontból is kitüntetett szerepet játszik: kerete felett lóg az előadás egyetlen kelléke, pontosabban kellékei (minden más tárgyat: söröskorsót, felespoharat, kerítéslécet, utcakövet stb. – néhol igencsak esetlenül – csupán „eljátszanak” a szereplők). A nyitó képben e helyen kereszt lóg, amelyet egy adott pillanatban kicserélnek sarló-kalapácsra, majd horogkeresztre, majd ismét a kommunista jelképre, hogy végül újra a kereszt foglalja el az ajtó feletti helyet. Bár a rendező a kellékeknek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, s így teljes mértékben mellőzte is őket, a hangbejátszásoknak láthatólag annál nagyobb szerepet szánt: mind a változatos zenei kíséret, mind a különböző hangeffektek (gyereksírástól kezdve a harangzúgásig) erőteljesen meghatározzák az előadás atmoszféráját. Ugyanakkor az egyes leckék (tulajdonképpen jelenetek) végét iskolai becsengetés hangja jelzi valamint a becsengetés előtt elhangzó ismert és kevésbé ismert lengyel mondókák, amelyeket az egész osztály (halottak és élők) együtt skandálnak.

A Teatr na Woli értelmezésében a drámai formából fakadó (ám azon túl nem lépő) színpadi megoldásoknak, valamint magának a gyomorszorító és felkavaró szövegnek köszönhetően kifejezetten erős előadás született, amelynek leggyengébb pontját a színészi játék jelentette. Másfelől a drámaíró személyes közreműködése a színpadi adaptáció létrejöttében láthatólag bizonyos korlátokat állított az interpretáció elé, s így az „autentikus” színrevitel feltétel nélkül és fegyelmezetten szöveghű előadás lett.
 
A cikk megírását a Lengyel Intézet támogatása tette lehetővé.
Szerző: Nánay Fanni

Cím: Nasza klasa (A mi osztályunk), Szerző: Tadeusz Słobodzianek, Rendező: Ondrej Spišák, Díszlet: František Liptak, Jelmez: Jan Kozikowski, Zenei szerkesztő: Bartłomiej Woźniak, Koreográfia: Anna Iberszer, Szereplők: Monika Fronczek, Izabela Dąbrowska, Julia Wyszyńska, Robert T. Majewski, Michał Czernecki, Mariusz Drężek, Karol Wróblewski, Marcin Sztabiński, Leszek Lichota, Paweł Pabisiak