Mindent, amit a polgárjogi aktivisták, az egyenlő bánásmódért küzdő bizottságok, a szüfrazsett-mozgalmak vagy a faji diszkriminációval szemben fellépő szervezetek az évszázadok alatt eredményként könyvelhettek el, hagyjunk szépen magunk mögött, ha jól akarunk szórakozni Sacha Baron Cohen legújabb, A diktátor című filmvígjátékán. A XXI. század egyik, ha nem a legjelentősebb komikusa egyáltalán nem szívbajos – nyolcvanhárom percnyi filmidő alatt beszól mindenkinek, aki él és mozog: megkapja a magáét az arab, a zsidó, a kínai, a feminista, a zöld, a meleg, a jogvédő, a demokrácia és az autokrácia, a pacifisták, szeptember 11-e vagy éppen Hollywood.

Persze, erre lehet azt mondani, hogy így könnyű: eltitkolt vagy nyíltan vállalt előítéletei alapján mindenki találhat magának a filmben röhögnivalót. Ha a tudattalanunk mélyén bujkál egy kis szexizmus, imádni fogjuk, hogy Cohen kikarikírozza az emancipációt, ugyanígy: ha megveszekedett módon globalizációellenesnek vagyunk, akkor meg azon fogunk visítani a röhögéstől, hogy a kínaiak hogyan szereznek maguknak újabb piacokat a világban. És lehet, hogy épp ez a titka Cohennek: politikailag tökéletesen inkorrekt, ám attól, hogy mindenkiből egyenlő mértékben csinál hülyét, politikailag nagyon is korrektté válik: a kisszerűség, a butaság, a túlzásba vitt identitástudat és harcosság összeköti a zsidót és az arabot, a zöldet és a nagytőkést, a férfit és a nőt.

Sacha Baron Cohen

A diktátor abból a szempontból új irány Cohen pályáján, hogy a filmnek – az előző epizodikus szerkesztésű, áldokumentumszerű Cohen-mozikkal szemben – sokkal konvencionálisabb a szüzséje: akad benne (némi) jellemfejlődés, szerelmi szál, sőt: antagonista. A történet szerint Aladeen, a diktátor (Sacha Baron Cohen) az észak-afrikai Wadiya vezetője urándúsításra adja a fejét, amivel természetesen magára haragítja a nyugati nagyhatalmakat. A vezér ellenlábasa, a bácsikája, Tahir (Ben Kingsley) eközben puccsra készül a diktátor ellen – terve az, hogy még azelőtt megöleti Aladeent, hogy a wadiyai delegáció elutazna New Yorkba, az ENSZ-be, helyére pedig egy dublőrt ültet. Számításába azonban hiba csúszik: Aladeen, rangjától megfosztva New York utcáin bolyong, és magától értetődően, vissza akarja szerezni a hatalmát.

A filmben a humor fő forrása a szélsőségekig kiélezett jellemkomikum (ahogy a hajdani szerepszemélyiségek, Ali G, Borat és Brüno esetében), és a swifti értelemben vett politikai szatíra: akárcsak Gulliver, úgy Cohen alteregói is azzal világítanak rá egy adott régió/ország politikai/kulturális visszásságaira, hogy ellátogatnak oda, és egy másik értékrendszer alapján közelítenek hozzá. Cohen és (a Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika óta) állandó rendezője, Larry Charles azonban nem elégszik meg ennyivel, stílusparódiákat is bevet a nagyobb hatás kedvéért. Hihetetlenül vicces, ahogy például az R.E.M. Everybody Hurts című klasszikusát közel-keleti zenei motívumokkal festik alá, vagy amikor egy rap-betét arab halandzsa nyelven szólal meg. Ugyanígy: a hollywoodi képi sztereotípiák is pellengérre kerülnek, például abban a jelenetben, amikor Aladeen (életében először) saját kezébe veszi a boldogságát – a romantikus filmekre hajazó montázsba a repülő sastól kezdve a tengerben ugrándozó delfinen át a naplementéig minden bekerül.

Fotók: PORT.hu

A diktátor az első képkockától kezdve, mely egy Kim Dzsongilnek tett ajánlás, az utolsóig gondosan felépített, átgondolt mű. A stáblistát nem csupán azért üljük végig, mert alatta is zseniális zenei betétek szólnak, hanem mert a főszereplő ENSZ-ben tartott beszéde, mely a diktatúra és a demokrácia előnyeit/hátrányait ecseteli, igazán mellbevágó és elgondolkodtató. Cohen azért remek komikus, mert az alpári, vaskos vagy éppen blőd poénokat is jó ritmusérzékkel adagolja, és – ha úgy tartja kedve – képes a mosolyt is az arcunkra fagyasztani. Fanyaloghatunk, persze azon, hogy A diktátor emlékeztet kissé a jó pár évvel ezelőtti Eddie Murphy-filmre (Amerikába jöttem), és a nem oly régi Adam Sandler-vígjátékra (Ne szórakozz Zohannal). Ám Cohen gyökerei ennél sokkal mélyebbről erednek: a komikus egy régi, a kultúrákat egymással összevető, a különbségekre és hasonlóságokra rávilágító, felvilágosodás-kori tematikát (Voltaire: A vadember, Montesquieu: Perzsa levelek) porol le A diktátorban, és tölt meg új, a XXI. századra reflektáló tartalommal. És ez csak a legjobbak sajátja.