Goda Gábor jó érzékkel választott kiindulópontot a gyergyószentmiklósi Figura társulattal való közös munkában, hiszen az arany szimbolikus jelentései, egyáltalán az érték ambivalens fogalma – gondoljunk csak Midász király legendájára, vagy arra, mennyi vér tapad az aranyhoz – folyton kérdéseket generálnak, azaz önmaga felé fordítják a kérdezőt. Az Arany-légyben a kutakodás, a játékban jelentkező személyes érintettség lesz az, ami a nézőt megérinti.
Jóval nehezebb diszkurzív nyelvre fordítani, amiről az asszociatív etűdök sorozatából álló kutatás szól, mindenesetre valami lényegiről beszél. De mi a lényeg? És hogyan fejezhető ki? Az előadás ezt a kérdést már az elején közössé teszi. A Thália Színház stúdiótermében kávéházi asztaloknál ül a közönség, minden asztalon egy kis zsák só hever, rajta egy cetlivel. Erre írják fel a színészek, hogy ki mit tart az élet sójának. Az előadás vége fele a zsákok tartalmát egy urnába öntik, miközben felolvassák a válaszainkat. Nevetés, öröm, halandóság, szerelem, szeretet, ilyen szavakat hallunk, köztük a saját, pillanatokig revelatívnak érzett válaszunkat többször is, mások válaszaként. A néző okossága okoskodásként, bölcsessége üres pózként lepleződik le. Ezt a passzt akár az „aranycsinálásra”, a művészi alkotásra való ironikus reflexióként is érthetjük: a közhelyként jelentkező tudásból hogyan válhat autentikus gesztus (nem könnyen).
 Jelenetek az előadásból |
Az Arany-légy mozgásszínházi etűdjei egy-egy képből, gondolatból, ötletből indulnak ki. A kávéházi tér – amelyben egy valódi pincér is köröz, diszkréten felvéve a rendeléseket (azaz inkább kérdezve, mert nem nagyon rendelnek a nézők) – eltérő pontjain zajlanak az események, három kis pódiumon és az asztalok között. A kezdeti mozdulatlan csoportképből kilépő, fehér ruhákba és öltönybe öltözött színészek közénk szivárognak, körbeülnek egy asztalt, és megfogják egymás kezét, akár egy szeánszon. Az asztalukról magasba szálló fekete vászonbúra nem hétköznapi terítéket rejt, nyársak emelik magasba a tányérokat, poharakat, evőeszközöket. Köztük egy nagyobb arany-legyet is, amely a fura csoport zümmögése közepette, színészi animálással ide-oda száll, tányérról orra, vállról fejre, hogy a falra akasztott, aranykeretes kép fehér mezején pihenjen meg.
Aztán egy kisebb pódiumra irányul a fény, ahol egy férfit látunk az íróasztalánál, kezében lúdtoll, írni készül. Mozdulatait egy nő és egy férfi lehelete irányítja: jobbról-balról fújják a férfi kezét, aki így végigírja a sort, vagy a kezébe ejti a fejét, felemeli a tollat, majd leteszi. A bábszerűség gondolata több etűdben is visszatér, és mindig másvalaki hozza mozgásba a másik embert. Egyik jelenetben két férfi irányítja egy nő táncát, botokkal lendítve a végtagjait, egyre gyorsítva, végül már a padlón verve a ritmust. Egy másik jelentben a férfi hiába is szeretné megérinteni a nőt, amint a közelébe kerül, folyton hátraveti valami láthatatlan erő, és a falhoz vágódik. Eközben a tér másik sarkában egy ölelkező pár lassúzik, és ennek a táncnak a zenéjét maga a mozgás hozza létre: forgásukkal egy magnószalagot tekernek magukra, a magnó olvasófeje pedig torzítja a hangot. Nő és férfi vetkőztetik egymást, a simogatások közben a testükre ragasztott kapcsolókat is megérintik: kigyullad-elalszik egy olvasólámpa. Egy derékig meztelen férfi baltával suhint egy nő tarkójára, kezére, csípőjére, lábára – a lassított mozgás az indulatot az összecsuklás táncává alakítja. A teljes játékot pedig randomszerűen függeszti fel egy kivetített ingaóra suhanása, ilyenkor sötét lesz, megáll az idő, még taps közben is.
 A képek forrása: Thália Színház |
Ezek az improvizáció nyomait mutató jelenetek – köztük interaktív gesztusokkal (a nézők párokba rendeződve, színészi segédlettel fabrikálnak csodálatos hangszereket drót vállfából, cérnából és szögből) – tágas jelentésmezőt hoznak létre. Olykor, az értelmezés fonalait keresve talán túl tágasnak is érezzük ezt. Nem azért, mintha a mozdulatban megjelenő gondolatok nem egy tőről fakadnának; és az előadás is könnyedén vezeti a tekintetünket, mindig történik valami, újból és újból látunk valami szépet. Az értelmezői elbizonytalanodás oka inkább az, hogy a jelenetek nehezen állnak össze rétegzettebb szövetté.
Ötletek sorozatát látjuk, amelyeket összekapcsolunk, de sok esetben már az előadás anyagán kívül. Ez talán annak a jele, hogy több potenciál van bennük, mint amennyi színházi kibontásra talál: tovább, mélyebbre lehetne ásni bennünk. Van például egy jelenet, amelyben a színészek százasszögekből ütik ki a „bizalom” szót egy fadeszkán. De maga a bizalom nem performatívan jelenik meg, nem úgy, hogy – ez pusztán az elvre példa – egy színész behunyt szemmel tartja a szöget, míg a másik kalapáccsal ráüt. Gyönyörű képeket látunk, amelyek nagyon jól mutatnak. Ilyen a szürreálisan megterített asztal, amely ahhoz képest, hogy vizuálisan mekkora inger, az előadás színházilag legérdektelenebb jeleneteit vonzza be (mormognak, zümmögnek ilyenkor a színészek, vagy szabadon asszociatív szövegeket mondanak, melyek némelyikével lehetetlen együtt haladni). Az önmagára tekintő, vagy az önmagában elégséges szép csábító: gyanúval kellene, hogy eltöltsön minket, vajon tényleg rejlik-e mögötte valami igazság. S ugyanez a metaforákkal, a metaforikus fogalmazással szemben is érvényes.
A Goda Gábor rendezte előadás jól sikerült közös munka eredménye. Nem hibátlan. Viszont nincs kispórolva belőle a színészek – Boros Mária, Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Kolozsi Borsos Gábor, Kőmíves Csongor, Mihály Alpár-Szilárd, Moşu Norbert – személyes hozzájárulása, kérdései, figyelme. Az ilyen fajta jelenlét miatt pedig a nézőé sem válik értelmetlenné.