Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MODERNIZMUS KELLŐS KÖZEPÉN

Tihanyi Lajos – Egy bohém festő Budapesten, Berlinben és Párizsban / KOGART
2012. máj. 16.
Szegény Déry Tibor legalább egy (az éterben végtelennek tűnő) percig nyögdécselt tehetetlenségében a vele készült rádióinterjúban azt a nem túl okos kérdést hallva Tihanyi Lajosról, hogy fontos-e, hogy egy kép hasonlítson. IBOS ÉVA ÍRÁSA.
Tihanyi Lajos: Cecile, 1929
Tihanyi Lajos: Cecile, 1929
Leküzdve döbbenetét válaszolt valamit, némi reménytelenséggel a hangjában. A beszélgetést a KOGART Tihanyi Lajos (1885-1938) életmű-kiállításában lehet meghallgatni egy fejhallgató segítségével, abban a második emeleti kis beugró helyiségben, ahol Tihanyi nagyszerű portrérajzai találhatók barátairól, például Déry Tiborról, Bölöni Györgyről, Adyról, Márairól, Babitsról, Tersánszky Józsi Jenőről vagy a külföldiek közül Tristan Tzaráról. 
Ez már majdnem a tárlat vége, nem sokkal odébb, de a tágasabb térben elhelyezett képernyőn ugyancsak Déry Tibort lehet nézni és hallgatni, itt többek között arról is beszél, hogyan lehetett a siket festővel kommunikálni, és hogy Párizsban a francia nyelvet is elsajátította. Ez nagy szó, Tihanyi intelligenciájáról árulkodik, s az érzékszervi fogyatékosság nem is lenne téma, ha nem egy olyan bátor emberről volna szó, mint ő, aki Bécs és Berlin után megjárta New Yorkot, majd visszatért a kontinensre, végképp Párizsban telepedett le, s ott halt meg szegényen és szinte elfeledetten.
Brassainak és még néhány barátjának köszönhető, hogy az életmű egyáltalán egyben maradt és hazakerült, a friss örömben a Nemzeti Galéria 1973-ban meg is rendezte Tihanyi kiállítását, azóta azonban (majd’ negyven éve) csupán a Nyolcak korszakához kötődő képek, reprók ismétlődnek rendületlenül. Amelyek természetesen elsőrangúak, hiszen ekkorra érik be Tihanyi egyéni ízű tehetsége, ám ez a szakasz csupán pár év. Most a KOGART-ban végre együtt látjuk az azt megelőző (módjával ismert) és az azt követő (ismeretlennek tűnő) korszakokat is, Passuth Krisztina és Danyi Orsolya kurátorok rendezésében. 
Az első szinten rögtön a nagybányai alternatív vonulat neós képei fogadnak, főleg tájképek, amelyek Nagybánya környékén készültek. Tihanyi nem tartozott a művésztelephez, attól függetlenül dolgozott, akadémiát sem végzett, így nem volt mivel szembeszállnia, s talán ennek köszönhető a belőle áradó festői szabadság, amely teljes mértékben nélkülözi a doktrínerséget. Átütő tehetsége még az erős Nyolcak közül is kiragyog, igazolja ezt, hogy a későbbiekben, vagyis a tízes évek után rajta kívül talán csak Berény Róbert volt képes figyelemfölkeltően újszerűt alkotni.
Tihanyi Lajos: Csendélet, 1925
Tihanyi Lajos: Csendélet, 1925
Tihanyi rendkívül fogékony volt az újra, még Kassák is az aktivisták körébe fogadta, s megrendezte első önálló kiállítását 1918-ban a MA folyóirat kiállító termében. És neki is a portréi tetszettek a legjobban, ezek kerültek a falakra. Ettől függetlenül némi feszültség lehetett közöttük, mert Kassák portréja – a többihez viszonyítva – valamivel visszafogottabb, kevésbé érezni rajta a levegős tágasságot és a szeretetteljes iróniát. Pedig ezek a jegyek nélkülözhetetlen összetevői annak az esztétikai és intellektuális perfektségnek, amellyel legjobb portréit megalkotta: például Fülep Lajosról azt a közismertet, de Bölöni Györgyről és önmagáról többet is. 
Az egyik legnagyobb élmény az eddig itthon nem látható, magántulajdonú, anno Alexander Korda birtokában lévő, kékes tónusú Bölöni arckép 1912-ből, amelyen – miként a legjobb Nyolcakos képein – nagyvonalú, laza eleganciával alkalmazza az expresszionista, a kubista és némiképp a futurista eredményeket. Művei ugyanakkor tökéletesen mentesek az akaratlagos elméletigazolástól, ami egyrészt amúgy is távol állt bohém természetétől, másrészt nem is volt rá szüksége, mivel a tanokat spontán módon szívta magába, és spontán természetességgel alkalmazta.
Az persze nem lehet kérdés, hogy hasonlítanak-e a portrék modelljükre, de ha ez megnyugtatóan hat: igen, bár kicsit jobban, mintha fotográfián néznénk őket.
 
Önarckép
Tihanyi Lajos: Önarckép, 1912 (A képek forrása: KOGART)
Nem csak azért, mert Tihanyinak feltűnően jó a karakterérzéke, hanem mert a formát kereső, érzékeltető vonalak és felületek dússágával dinamikus, pulzáló aurát teremt alanyai köré, miáltal mindahány arcképe – a megnyújtott vonások ellenére, vagy épp azért – pszichológiailag is jellemez.
Bár Tihanyi egész életét a festészetnek szentelte, az életmű nem túl nagy. Talán mert lassan dolgozott, de az is lehet, hogy mert csak akkor alkotott, ha közölnivalója volt. Nincsenek főiskolai stúdiumhangulatot őrző zsengék, se látványos fordulat – mint amikor másoknál a tradicionálisat felváltja a progresszív -, Tihanyi rögtön belehuppant a modernizmusba, mint akinek egyedül ehhez van köze. És tényleg: rögtön otthon van benne, érti és anyanyelvi szinten „beszéli”, mégsem ragad bele, hanem hihetetlen nyitottsággal továbblép az új irányok felé.
Az 1930-as évekre teljesen síkszerű lesz és redukált. Ekkori festményei némi rokonságot mutatnak a vele egykorú Juan Gris és Hans Arp munkáival, meglepetés is látni őket, holott az anyag döntő többsége az MNG tulajdona, szóval kéznél lett volna. Föltehetően a kogartos művészettörténészek is tudták ezt, hisz alig kellett valamit kölcsönkérni, hogy az oeuvre teljessé váljék. 
A kiállítás 2012. augusztus 20-ig tekinthető meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek