Goldoni: Chioggiai csetepaté / Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat – Határon Túli Magyar Színházak Szemléje 2012
2012.05.15.

Szatmárnémetiben alighanem komoly kultusza lehet Besenyő Pista bácsiéknak, legalábbis erre utalt a töméntelen eljátszott szóvicc Keresztes Attila kócos humorú, ámde korántsem bájtalan Goldoni-rendezésében. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból

„Ifjúkoromban megfordultam Chioggiában a büntetőjogi irodaigazgató koadjutoraként, ami rendőrfelügyelő-helyettesi beosztásnak felel meg; rengeteg olyan nagyhangú halásszal, matrózzal és nőcskével akadt dolgom, akinek nincs más szalonja az utcán kívül; ismertem erkölcseiket, furcsa beszédüket, jókedvüket, csúfondáros hajlamukat: emlékeim hozzásegítettek, hogy lefessem őket.” Visszaemlékezéseiben így írt az idős Carlo Goldoni egyik legsikeresebb színpadi műve, az 1762-ben bemutatott Chioggiai csetepaté önéletrajzi és szociográfiai hátteréről, s egyszersmind a „népi tárgyú, bárdolatlan vígjáték” máig tartó vonzerejének talán legfőbb titkáról. Amely, úgy lehet, nem más, mint a szertelenségig hajtott bohóság: a hajtépés és sűrű dialóg, az eszközökben nem válogató és a legkevésbé sem emelkedett komikum, a potom cselekményt körülhabzó tenyeres-talpas humor kavalkádja.

A fenti szellemben látott munkához a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata is, amikor szóviccek özönével árasztotta el a Velencéhez oly közel eső városka kezdetben hófehér kisvilágát. Azt akarom – mondja az indulatos természetű ifjú halász, és közben odamutatja a publikumnak az egyik karját (értsd: azt a karom): ilyen és ehhez hasonló diákviccek és tábortűz melletti tréfák sorjáznak a játékban, s a máskor oly könnyen fanyalgó recenzens ezúttal együtt nevet a közönséggel. Nem azért, mert „a szatmárnémetiektől már ez is szép”, hanem azért, mivel a játék szertelensége majd’ mindvégig jóízű marad. Olykor persze kissé sokat kapunk a kavarodásból, a szerelmi és családi veszekedések purparléjából, s bizonnyal a viccekből is rostálna egy szigorúbb rendező vagy dramaturg. Ám a Keresztes Attila rendező és Bodó A. Ottó dramaturg együttműködésével létrejött produkció többnyire jó érzékkel méri a mértéktelenséget, s a színészi játékerő terén sem tűnik éppen sérülékenynek az előadás.

A képek forrása: thalia.hu.
A képek forrása: Thália Színház

Hoppá! – hajtogatja felindultan és kérkedőn kedves kiszólását a szenvedelmes halászlegény, Titta Nane, s a szerep megformálója, Szotyori József látható élvezettel adja az izomagyú, bi- és tricepszére kedvese nevét tetováltató vérmes marhát. A gúny- és ragadványnevekkel hiánytalanul ellátott halász- és csipkeverő népség alakítói közül a zajosan gyáva, túlmozgásos bajkeverő, Toffolo (Galló Ernő), a felfújt gumicápájával bajmolódó Beppe (Péter Attila Zsolt), s persze a két pletykamester anya (Lőrincz Ágnes és Némethy Zsuzsa) ugyancsak karakteres figurákként léptek elénk. A közönség körében zajos tetszésre talált Gaál Gyula delirium tremens felé támolygó törvényszolgája is, ám az Agárdy Gábor dalizó modorát Laár András emberábrázoló készségével felszorzó alakítás olykor érezhetően elvetette a színpadi működés ízlésességének kívánatos optimumát.  

A jószerint oktalan csetepaté darabbéli elsimítója, a Jegyző, mint az a fentebbi Goldoni-idézetből is kiderülhetett, egyfajta szerzői alakmás. A chioggiai temperamentum viharainak jóindulatú külső szemlélője az ifjú Boros Csaba alakításában derűs zavarral és egyszerre értetlen és mindent értő rokonszenvvel csetlik-botlik a játékban. Fehér ruhájának tisztaságát természetesen ő sem őrizheti meg a darab végéig, s voltaképpen nem is akar távolságot tartani e heveskedő és mégis kedves társaságtól. Az előadás tapsos csúcspontján a Jegyző rákezd a gramofonról felhangzó népszerű Puccini-ária, a Nessun dorma letátogásába, majd éneklésébe, s a társaságában vacsoráló halászokat és kikötői munkásokat ugyancsak hamar elragadja a hév: végül mind együtt zengik Kalaf diadalmas szólamát. Senki sem alhat – hangzik magyarul az ária Pekinget felverő nyitósora, s csendes szunyókálásra ezúttal a Thália nézőterén sem volt módunk. Mint ahogyan okunk sem. 

Rendező:  Keresztes Attila,  Dramaturg:  Bodó A. Ottó,  Díszlet, jelmez:  Bianca Imelda Jeremias,  Szereplők:  István István,  Lőrincz Ágnes,  Laczkó Tekla,  Péter Attila Zsolt,  Szotyori József,  Nagy Orbán,  Némethy Zsuzsa,  Vencz Stella,  Varga Andrea,  Galló Ernő,  Boros Csaba,  Zákány Mihály,  Gaál Gyula,  Bándi Johanna,  Helyszín:  Thália Színház,  Időpont:  2012. május 11.