Sokan, sokféleképp dolgoztak már az egységes nemzetkép kialakításán, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A kérdésfelvetés tehát ebből az aspektusból nem tekinthető újszerűnek, a megvalósítás azonban annál inkább. A Berlini Biennálén a nemzeti identitásról szóló diskurzus laboratóriumi körülmények között bomlott ki egy akadémikus konferencia és a performatív esztétika határvonalán.
A vita egy verseny ürügyén került napirendre: a Krétakör márciusban adott közzé egy pályázatot, amelyen nemzeti identitást erősítő programok és rendezvények terveivel lehetett indulni az ötezer eurós pályadíjért. A beérkező pályázatok közül hat jutott ki a Berlini Biennálén megrendezett versenyre. A pályázatok egy része sajnos csak érintőlegesen kapcsolódott a témához, ilyen volt a Brunszvik Egyesület és a Jókedvvel, bőséggel csapat projektje. Az előbbi egy berlini, magyar óvoda fejlesztésének tervével, az utóbbi a Budapesti Fegyház és Börtön fogvatartottjainak identitásképző programjával szállt versenybe.
Kevésbé sikerült próbálkozás volt az Ycon Csoport pedagógiai programja is, melynek fókuszában a családfa-kutatás állt. A program gyermekeket ösztönzött volna arra, hogy a családi fotóalbumból válasszanak hőst maguknak, majd egy verseny keretei közt mondjanak el egy történetet róla. Hogy a projekt miért vérzett sok sebből, azt talán nem kell különösebben magyaráznom, a hőskultusz nem egyértelműen egy demokratikus nemzetfelfogás alapja, nem is beszélve arról, hogy a nagypapákat és nagymamákat egymással versenyeztetni kényes és problematikus, de szerencsére ezt a zsűri tagjai is így látták.
 A képek az illumiNation berlini eseményein készültek |
A két legizgalmasabb projektet a Zöld pók és a Közös halmaz csapata vezette fel. Az első az irónia és a megbotránkoztatás eszközét vetette latba, s abból a kijelentésből építette fel prezentációját, miszerint a magyar egy gyűlölködő nemzet, de küzdeni ellene kár, helyette inkább az elfogadás lenne a helyes út, vagyis utálkozásunkat kellene öndefiníciónk alapjává tenni. A Közös halmaz egy interaktív köztéri kiállítás tervét mutatta be. A kiállítás ajtókból állt volna, melyeken a nemzeti múlt feldolgozatlan kérdéseit, s az azokra adott szélsőséges vagy kevésbé szélsőséges válaszokat léptették volna egymással diskurzusba. A versenyt végül a Küma csapat nyerte, amely magyar egyetemisták külföldi tanulmányait szeretné támogatni, majd a diploma megszerzése után újra integrálná őket a hazai munkaerőpiacra.
Az illumiNation elsődleges célja azonban nem a prezentációk versenyeztetése volt. Rengeteg jel utalt erre: a zsűritagok gyanúsan nagy száma és sokszínűsége, a videóbejátszások, amelyeken magyar közéleti szereplők beszéltek a felvetett problémákról, illetve az, hogy a meghívott újságírók aránytalanul sokan voltak. Csak egyszer tűnt úgy, hogy a szervezők foglalkoznak a verseny kimenetelével, az első nap végén, amikor felülbírálták – az egyébként roppant inkompetens – német zsűri döntését.
 |
Ha performatív szempontból szeretnénk értékelni a történteket, akkor azt mondhatjuk, hogy Magyarország hétköznapi önértelmező folyamatai kerültek színre. Azok a dialógusok, melyek nap mint nap elhangzanak a médiában és a villamoson. A különbség pedig éppen az a színházi platform, amely közvetlenül megfigyeltté teszi a szereplőit. A rendező helyére a moderátor lép (Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője), aki lehetőségeihez mérten szárazon és objektíven próbál úrrá lenni a fékezhetetlen diskurzuson. A szerepeket és pózokat mindenki magának választja ki, a lényeg itt nyilvánvalóan az, hogy a szereplők minél konzekvensebben játsszák saját magukat.
A hétköznapokban felvett szerepeket, amelyeket összefoglaló néven az identitás egyénileg konstruált részeként is aposztrofálhatunk, a legtisztábban Mészáros Imre, a Gój Motorosok Egyesülete elnökének intenzív jelenlétében lehetett megfigyelni. Jelmezben érkezett, s viselte azt az első perctől az utolsóig: gójos, fekete póló, bőrnadrág, bőrmellény, lánc, nagy-magyarországos övcsat. Nemcsak jelmezzel, saját retorikával is rendelkezett, ami nyelvi agresszió formájában újra és újra megszakította a párbeszédet, gátat vetve az együttgondolkodás egyébként is nehézkes indulásainak. Miként nem volt birtokában a megfelelő nyelvi regiszternek ahhoz, hogy bekapcsolódjon – az egyébként kizárólag értelmiségiekből álló – magyar zsűri köreibe, állandóan felugrált a helyéről, kirohant a teremből vagy erőszakosan magához ragadta a szót. Megnyilvánulásaival azonban ritmusossá és drámaivá változtatta az egyébként nem túl életszerű értelmiségi szócséplést.
 Fotó: Tóth-Ridovics Máté (A képek forrása: Krétakör) |
A performansz tere pedig a bezzegváros Berlin, a mindig követendő példa a messzeségben. Nekik csodás, államilag irányított nemzeti öntudatuk van, semmi szükségük rá, hogy egy színházi akció keretei között erőszakot tegyenek rajta – legalábbis erre utalt az a gesztus, amelyben a német zsűri tagjai elutasították, hogy pontos fogalom-meghatározást adjanak németségükre.
Hogy mennyire visz előre a magyar politikai viszonyok színházi keretek közé sűrítése és felmutatása, arra nehéz választ adni. A két oldal vitája ugyanúgy parttalan volt, ahogy parttalan a médiában és a villamoson is. A kísérlet azonban izgalmas, mert elmossa a határokat a színházi és a hétköznapi reprezentatív folyamatok között. A vékony határvonalon pedig mindig nagyon izgalmas sétálni, főleg akkor, ha tétje is van. Gondoljunk csak a forgalmas úton a járdaszegélyre, vagy arra a pillanatra, amikor úgy döntünk: lesz, ami lesz, elengedjük a villamoson a kapaszkodót.