 Avishai Cohen |
Ugyanis a szervezők okultak a tavaly tapasztaltakból, s így Avishai Cohen és triója idén átkerült a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Az előadás előtt egy nappal már csak egyetlen darab jegy várta a gazdáját, ennek megfelelően a csilláron is emberek lógtak volna, ha lettek volna csillárok, de így csak a bársonyszékek és a karzati állóhelyek zsúfoltsága tanúskodhatott a tömeges érdeklődésről.
Mégis hogyan lehet, hogy egy izraeli jazzbőgős – aki talán kétszer, ha járt nálunk – ilyen népszerűségre tegyen szert? Ehhez nem elég a jó promóció és reklám, nem elég a kiváló zenei felkészültség – ezeknél sokkal több kell. De micsoda? Izgalmas és színvonalas kompozíciók? Igen, ez áll a zenekarvezető szerzeményeire, de talán ennyi még mindig nem lenne elegendő. Nemzetközi hírnév? Az sem árt, Cohen például New Yorkban eltöltött tizenkét éve alatt Danilo Peréz majd Chick Corea zenekarában is játszott. De ez még mindig nem elég ahhoz, hogy valaki bőgős létére kultuszfigurává váljon Magyarországon. Nem árt egy saját zenekar, meg jó néhány lemez: triójával például az 1998-ban megjelent debütáló anyag után szinte évente új albummal jelentkezett. És mi kell még a népszerűséghez? Ének! Énekes kell, de még jobb, ha mi magunk kezdünk el énekelni. Pontosan ezt tette Avishai Cohen is, és nyilvánvalóan nem a népszerűségért vágott bele, hanem mert nem tartotta fairnek a közönséggel szemben, hogy csak magának énekel otthon. Ebben nagy szerepe van édesanyjának, aki gyerekkorától fogva sok ladino dalt énekelt neki, és akivel még egy közös anyagot is készítettek nemrégiben, melyen Cohen a változatosság kedvéért zongorán kíséri (az volt ugyanis az első hangszere).
Egyáltalán nem szokatlan basszushangszer mellett énekelni, még ha kicsit nehéz is, gondoljunk csak Gordon Matthew-ra (aka Sting), vagy ha már jazzről beszélünk: például nemrég járt nálunk a bájos Esperanza Spalding. Avishai Cohen először a harmadik, majd az ötödik lemezén énekelt egy-egy számban, de utána egyre gyakrabban, mígnem az Aurora vagy a legutóbbi Seven Seas albumon már mondhatni mindegyik kompozícióban hallhatjuk kissé érdes-füstös, de nagyon is andalító-altató hangját. Amúgy egy vele készült interjúban érdekesen számol be arról, hogy mennyire nehezen küzdött meg a színpadi énekléssel, és hogy sokáig lámpalázas volt.
A Művészetek Palotájában fellépő trió tagjai nem egyeztek az eredeti felállással. Mark Guiliana amerikai dobos többszörös cseréje után immár a mindössze huszonkét éves (!) Amir Bresler játszott, akiről annyit mondhatunk, hogy született zseni. Nem tudom, mennyit gyakorolhat otthon, de amit bemutatott hangszerén ezen az estén, ahhoz nem elég gyakorolni. A bőgős minden rezdülésére reagált, és a korkülönbség ellenére teljesen egyenrangúan játszott, lendületesen, fiatalos erővel csapkodta a dobokat, bemutatott egy nagyon kreatív lábdob-lábcin szólót is – szóval valószínűleg még sokat hallunk majd róla. A hasonlóan fiatal Omri Mor izraeli zongoristáról sem lehet igazán mást mondani. Neki Shai Maestro zongorajátékát kellett pótolnia, aki a trió hangzásában sok évig nagyon fontos szerepet töltött be, de egyéb teendői miatt megvált a zenekartól. Így került helyére a huszonkilencedik évében járó Omri Mor. Játékáról leginkább a Dhafer Youssef zenekarában nemrég feltűnt Tigran Hamasyan ifjú örmény virtuóz jutott eszembe. A klasszikus zenei képzettség nyomai mellett a keleti skálák és a sztenderd jazzszólók is helyet kaptak.
Hasonlóan rendkívül sokféle hatás lelhető fel Avishai Cohen kompozícióiban. Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen Izrael kulturálisan egy rendkívül sokszínű ország, a lakosok közel egyharmada nem ott született, hanem más országból vándorolt be, így hatalmas a keveredés. Avishai Cohen mondhatni a leghíresebb izraeli jazz zenész (talán az Európában élő Yaron Herman kezd hasonló ismertségre szert tenni egy szűkebb körben). Kedvencei közé tartozik Art Blakey, a néhai Esbjörn Svensson Trio, Paco de Lucía, James Blake, Bach, Liszt, Bartók és Rachmaninov. Bőgőjátéka elementáris, egyedi, a hangszer minden részére kiterjedő, mozgalmas, képtelen egy helyben állni, szinte végig együtt táncol vele. Szeret a felső regiszterekben is mozogni, amit mindenkor tökéletesen hajt végre. És persze a hangja, amiért annyira szereti mindenki, na, azt hallani kell!
A zene szeretete mindhármuk arcáról sugárzott, egységbe forrva, együtt lüktetve, a közönség legnagyobb örömére. Hallhattunk néhány ismeretlen új művet (Signature, Four Verses), de elhangzott egy igazi bőgős-trubadúr ballada, az Alfonsina y el Mar, egy érdekes Besame Mucho feldolgozás, vagy a nyugodtan slágernek nevezhető Seven Seas és Shalom Alecheim. Utóbbit játszották záró számként (a bevezető zongoraakkordok alapján amúgy egy Dr. Alban-számot vártam), mely közben a közönség kis nógatásra felkelt ülőhelyéről, hogy állótapssal kísérje a zenekart. Avishai Cohen egy trubadúr méltóságát fenntartva jól elfenekelte bőgőjét, és bármelyik mágus megirigyelhetné, ahogy elvarázsolta közönségét.