Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TOVÁBB, TOVÁBB

Tanulni, tanulni, tanulni – dokumentumszínházi látlelet a magyar oktatásról / PanoDráma, Trafó
2012. ápr. 28.
Az előadás nem sok újat mesél a magyar közoktatás helyzetéről, és nem ás a problémakör mélyére sem. Ez viszont nem olyan nagy baj, ha komolyan vesszük a látlelet műfajmegjelölést, és hogy a dokumentumszínházi darab az előadást követő magánbeszélgetésekben is beteljesedhet. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.

Többekkel vallom, hogy egy ország pontosan olyan, amilyen a közoktatása, s hogy a felnövekvő generációkra fordított figyelem és pénz a jövőben többszörösen megtérül – ám annyira hosszútávon, hogy sok helyütt hiányzik a tudatos tervezés. Az elmúlt évtizedekben számos felmérés eredménye rázta meg a magyar közvéleményt: kiderült, hogy a közoktatás rengeteg sebből vérzik. A PanoDráma legújabb előadása tehát az egyik legégetőbb és legösszetettebb társadalmi problémával foglalkozik, s mint ilyen, ide-oda kap, s éppenhogy belefog a tűzoltásba. Nem anamnézisről, hanem látleletről, azaz állapotfelmérésről van szó.

 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A módszer egyébként ugyanaz, mint a romatámadásokról szóló Szóról szóra című előadás esetében: a projektben résztvevő alkotók rengeteg anyagot gyűjtöttek, főként interjúkat készítettek, melyek jelenetekbe szerkesztve, de szó szerint (innen a műfaj elnevezése, a verbatim színház) hangzanak el. A szó szerintiség drákói szigorral értendő – a Tanulni, tanulni, tanulni című előadásban nincs olyan szöveg, amely ne lenne idézet (kivéve egy jelenetet), s az interjúk esetében olykor még a töltelékszavak, beszédszünetek pontos követését is tetten lehet érni. (Ez az egyik gyengéje az előadásnak: a szövegek sokszor nem az élőbeszéd természetességével hangzanak el, s mintha nem mindig lenne eldöntve, hogy a színészek mennyire távolítsák el magukat az adott „szereptől”.) Az eredeti szavakhoz való makacs ragaszkodás önmagában erős gesztus – a verbatim színház bizonyos emberek helyett, de az ő hangjukon, torzítatlanul szólal meg. Szóhoz jut a pályaelhagyó pedagógus, aki akkor döntötte el, hogy nem lesz többé tanár, amikor nem kapott hitelt egy új tűzhely vásárlásához. A cigány apuka, akivel közölni is elfelejtik, hogy kisfia kisegítő osztályba kerül. Az érettségiző diák, aki fél a bizonytalan, kiszámíthatatlan jövőtől.

 

A drámai szituációk a nem fiktív helyzetnek megfelelően eszköztelenek és sallangmentesek: a színészek általában a nézőtérrel szemben elhelyezett lépcsőzetes emelvényen ülnek, és csak fekete-fehér ünneplőjük emlékeztet az iskolára. (Néhány „megcsináltabb” szituációt kivetítőről, felvételről látunk.) Ebben a formában másként hat az, amit egyébként a sajtóból is tudhatunk, hiszen nem újdonság, hogy megalázóan alacsony a tanárok fizetése, hogy az iskola újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, vagy hogy még mindig vannak tanárok, akik alkalmazzák a testi fenyítést. Viszont a színházi közegben – és persze saját pozitív vagy negatív élményeinkhez viszonyítva – sokkal személyesebbé, átélhetőbbé válnak az előadás által vázolt problémák.

 

Melyek nagyobb része valószínűleg pont olyan egzotikus a Trafóban ülő nézők többségének, mint az előadás keretében megjelenített budafoki anyukáknak, akik arról beszélgetnek, hogy óvodás vagy kisiskolás korú gyermekeik azt sem tudják, mi az, hogy cigány. Talán ebben lehetett volna kicsit bátrabb az előadás: ha nem csak empátiát ébreszt, hanem fel is piszkálja rejtett rasszizmusunkat és sznobizmusunkat olyan szituációk segítségével, amelyekben eltérő szociális hátterű családok találkoznak. Hiszen valójában mindannyiukban van például abból a Demcsák Zsuzsából, aki néhány évvel ezelőtt közzétette bölcsődekeresési „kálváriáját” blogjában, miszerint az alapos válogatás ellenére három nap után végül kivette kisfiát a legszínvonalasabbnak ítélt intézményből, mert „a legrosszabb szociális helyzetű” csoportba került. (Nekem akkoriban a közvélemény felháborodása jogosnak, de egyúttal rendkívül álszentnek tűnt.)

 

Hárs Anna és Ördög Tamás. Forrás: port.hu
Hárs Anna és Ördög Tamás. (A képek forrása: PORT.hu)

Legprovokatívabbnak az előadás kulcsjelenete, az improvizatív jellegű vita hat. Lengyel Anna, az előadás kreatív producere és egyik dramaturgja ismerteti az angolszász nyelvterületről származó, vitakultúrát fejlesztő játék szabályait. A színészeknek felváltva, először két, majd egy percig kell érvelniük az iskolai szegregáció illetve integráció mellett, s aztán a közönség szavaz arról, hogy melyik oldal volt az erősebb. Van-e egyáltalán értelme vitának egy olyan közegben, ahol mindenki egyetért egymással? – kérdezi  szomszédjától a mögöttem ülő. Ilyen kérdést csak a fejletlen vitakultúrájú Magyarországon lehet feltenni, hiszen a magas színvonalú érvelés – akkor is, ha ideiglenesen a miénkkel ellentétes oldalon állunk – kritikus gondolkodást jelent, s azt, hogy képesek vagyunk egy adott problémát – a világot – egy másik álláspontból, szemszögből szemlélni.

 

Amikor én láttam az előadást, az integráció oldalán álló színészek feleannyira sem tűntek felkészültnek, mint a szegregációért érvelők. Ráadásul az este egyik legszimpatikusabb karaktere, a leszbikus igazgatónő, egy olyan, nagy sikereket elérő iskola élén dolgozik, ahova kilencven százalékban cigány gyerekek járnak. Ezen az estén egyértelműen a szegregáció győzött, a Trafó közönségének nyilvánvaló megrökönyödésére.

 

Míg a Tanulni… verbatim része az együttérzésünkre apellál, a vita-jelenet az értelmünket provokálja: az integráció, illetve egy empatikusabb, gyermekközelibb oktatási rendszer a mi érveinkre vár. A vita – remélhetőleg – folytatódik tovább.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek