19. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2012.04.26.

Szenzációs dokuk, egy lélektelen disztópia és beteg japán agymenés maradt a Titanic utolsó napjaira. A spanyolok díszvendégként pedig nem sok jót mutattak. GYENGE ZSOLT BESZÁMOLÓJA.

Őserdő közepén, nagy hegyek és hatalmas óriásfák között megbúvó kis szegény faluban járunk, házai körül, utcáin és a környező ültetvényeken egyszerű, sokat megélt emberek végzik mindennapi rutinjukat. Talán az furcsa bennük, hogy – meséléseik ellenére – valami különös zárkózottság, befele fordulás üli meg fáradt vonásaikat, mintha tekintetük és a környezetük közé valamilyen láthatatlan, soha el nem tűnő köd ereszkedne. 1979-ben El Salvadorban sok évig tartó véres polgárháború robbant ki, amely során a „kommunista fészeknek” tartott Cinquera nevű falu lakosainak nagy részét kiirtották, a települést pedig az egyetlen harangtorony kivételével a földdel tették egyenlővé. Sok évvel később, a háború után öt család úgy döntött, hogy visszaköltözik, és újrakezdi itt az életet.

Tatiana Huezo dokumentumfilmjében ezt a történetet mutatja be, műve azonban épp azért különleges, mert sikerül elkerülnie mind az iskolás történelemmagyarázat, mind a sablonos riportfilm kliséit. Ezt azzal éri el, hogy megszünteti hangsáv és kép szoros összefüggését: szinte az egész film alatt a borzalmakat elszenvedő embereket látjuk, ám soha nem akkor, amikor a velük történteket elmesélik; hangjukat mindig kívülről halljuk, és gyakran abban sem lehetünk biztosak, hogy pont az beszél, aki a képen látható. Huezo megközelítése megrázóan hiteles: mivel az emberek emlékezetén kívül semmilyen dokumentum nem maradt fel azokból az időkből (hiszen az atrocitások elkövetőinek is érdeke volt az eltussolás), ezért csak a túlélők elbeszéléseire hagyatkozhatunk. Őket viszont nem mesterkélt riportszituációkban beszélteti, hanem a szörnyű múltat, a teljes családok kiirtásával végződő borzalmakat felidéző szavakkal párhuzamosan megmutatja azt a világot, amelyekben ezek az elbeszélések létrejönnek, így teremtve meg a múlt felidézésnek kontextusát.

Az is nagyon érdekes választás, hogy a film – az egyetlen rövid bevezető feliraton kívül – nem magyarázza meg a történelmi helyzetet. Így minket is ugyanolyan váratlanul és felkészületlenül érnek az események, mint akkoriban e világtól elzárt falu lakóit, akik nem sokat értettek abból, hogy miért jelent meg hirtelen a nemzeti gárda, a hadsereg vagy éppen a gerillák – legtöbben nem ideológiai meggyőződésből, hanem pusztán túlélő ösztönből csatlakoztak az utóbbiakhoz. Ugyanakkor ezek a meggyötört emberek meglepő komplexitással mesélnek a múltról és elemzik az akkori és a mai helyzetet; közben pedig látjuk gyűrött arcukat, bizonytalan, el-elrévedő tekintetüket és időnként még mindig remegő kezüket. A legapróbb hely az idei Titanic legmegrázóbb élménye volt.

Radikálisan más helyen, korunk legnagyobb óriáspalotáinak egyikében, a milánói reptéren játszódik az olasz Massimo D’Anolfi és Martina Parenti dokuja, A kastély. Az évszakok alapján négy epizódra bontott filmben a hatalmas logisztikai csomópont kevésbé látott oldalait ismerjük meg szenvtelen, állásfoglalás nélküli, pusztán megfigyelői perspektívából. Láthatjuk például a határőrök által ellenőrzött külföldieket, köztük a gyanúsnak tűnő, teljesen átkutatott, finoman megalázott, általában színesbőrű figurákkal. Nem kevésbé érdekes a biztonságról szóló második rész, ahol többek között azokat a fura alakokat figyelhetjük, akik a kifutópályák szélein időnként kiszállva az autóból a levegőbe lövöldözve próbálják távol tartani a madarakat. Finom embersége miatt magával ragadó a harmadik epizód, amelyben az egyik távolabb eső mosdóban ebédet főző, tisztálkodó és szépítkező hajléktalan asszonyt követjük, vagy az utolsó rész, az indulásé, amelyben a hazatoloncolással szembesül valaki.

Mindig izgalmas, mikor betekinthetünk egy magas technikai felszereltségű, időnként fetisizált intézmény kulisszái mögé, mert lehetőséget adhat arra, hogy egy kiemelt fontosságú mikrorendszer megszervezése révén társadalmunk működésmódjába is bepillantást nyerhessünk. Bár pillanatokra ez valóban sikerül, A kastély sajnos éppen szenvtelensége és távolságtartása miatt adós marad a reflexióval, a puszta reptéri rutinok bemutatásán túlmutató szempontok megjelenítésével, de képileg sem él a modernista építészet hatalmas terei és finomra csiszolt felületei által biztosított látványos lehetőségekkel.

Éppen az ilyen épületek elképesztő vizuális ábrázolása alkotja a középpontját a Fehér négyzet című francia disztópiának. Monokróm falak, szikár fémes fények és felületek között bontakozik ki egy autokratikus, de vesztébe rohanó kasztrendszer. A nagyon szigorú ellenőrzés látszólag azért zajlik, mert amint azt a film során rengetegszer felhangzó, csökkenő számok mutatják, az emberiség létszáma rohamosan csökken (valahol 800 millió körül járunk). Ugyanakkor a rendszer pontosan a rend fenntartása érdekében könyörtelenül kinyírja a vele szembenállókat, vagy azokat, akikről sejti, hogy nem hajlandóak teljesen elfogadni a játékszabályokat – így aztán maga is súlyosbítja azt a helyzetet, amelynek megfordítása jelentené létének értelmét. 


A film sejtelmességét a titokzatoskodó narratíva adja: nem tudjuk meg, hogyan és miért jutottunk ide, és a főszereplő pár háttértörténete is csak a játékidő háromnegyede körül áll össze valamennyire. Az igazi különlegesség a képeken kívül azonban a végletekig kidolgozott részleteknek köszönhető: az a kevés, amit a rendszerből látunk, hihetetlenül aprólékosan átgondolt, például a kihalt parkolóházban minden megjelenő autónak kötelező mosolyt (vigyort?) produkáló portás és a húsz másodperces ajtónyitásokat engedélyező portásfülke lenyűgöző.

Bár csekély előrehaladás megfigyelhető a történetben, igazából szinte mindegy, hogy mikor kapcsolódunk be – ez a szerkesztési mód a galériák művészvideóira emlékeztet. A fizikailag és érzelmileg sivár, pusztán a túlélésre berendezkedett paranoid világ ábrázolása elszakad az egyedi hősök sorsának ábrázolásától, és sokszor csak megbabonázva nézzük ezt az önmagába csavarodó, önfenntartó működést, ami már nem is nevezhető életnek. Izgalmas, a műfaji sztereotípiáktól távol álló, odafigyelést és ráhangolódást igénylő videó ez, amelynek címe (Fehér négyzet) arra a jelre utal, amellyel Franciaországban a hatvanas években a televízióban felnőtt tartalmú műsorokat jelölték.

Ugyancsak vizualitása miatt muszáj megemlíteni az idei Titanic legbetegebb filmjét, a Midori-kót. A japán Kuroszaka Keita egy vegetáriánus lányt állít animációja középpontjába, aki egy szép napon dióformájú valamit talál, amiből előbújik valami, ami leginkább egy rosszul sikerült, végtagszerű kinövésekkel rendelkező zöld gilisztára emlékeztet. Mellette megjelennek az öt érzékszervet képviselő alakok, akiktől talán az említett giliszta elszökött, és akik, mikor hősnőnk épp elszontyolodik, vicces revütáncot lejtenek neki. Végül pedig kiderül, hogy ez az izé a tökéletes étel, a húsízű növény, ami hasmenés révén szórja magvait. Mindehhez lenyűgöző grafika társul, ami azért különleges, mert egyáltalán nem követi a japán animék túlontúl ismert formavilágát, és mégis képes megjeleníteni a bizarr, meseszerű, idétlenül vicces világot.

Az utolsó napokon vetített filmek alapján nem sok jót mondhatunk a díszvendég Spanyolország kortárs filmművészetéről. Az anya traumájának feldolgozásával küszködő négyéves kislány és apukája története, a silány Amit csak akarsz említésre sem méltó, a legérdekesebb darab, a Katalónia über alles! is csupán témája miatt kerül a felsorolásunkba. A film egy katalóniai kisvárosban játszódik, és különböző megtörtént esetek feldolgozásán keresztül mutatja be, hogy az egykor elnyomott kisebbség az autonómia megszerzése után miként vált kirekesztő és mindenfajta másságot elutasító közösséggé. Fontos probléma lenne ez, amit ilyen történeteken keresztül akár be is lehetne mutatni, de sajnos Ramon Térmens egész egyszerűen nem tud rendezni, ezáltal hiteltelenné téve az egész munkát.
Szerző: Gyenge Zsolt
Időpont:  2012. április 13 - 21.,  Helyszín:  Uránia Nemzeti Filmszínház, KINO, Örökmozgó, Toldi Mozi, A38,  Támogatás:  az NKA-támogatásról egyelőre nincs adat