A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje
2012.04.19.

Két műsorszám szerepelt a Fesztiválzenekar április közepén tartott, Marek Janowski által vezényelt hétvégi hangversenyeinek programján: Brahms Hegedűversenye és Richard Strauss Sinfonia domesticája. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Isabelle Faust
Isabelle Faust

„Zucker bleibt zuletzt” alapon azt vártam volna, hogy az Isabelle Faust nagyszerű szólójával előadott versenymű koronázza meg a koncertet, amelyen keletkezési időrendben hangzott fel a két kompozíció. Egy jelenlevő barátom azt mondta: jobb is talán, ha a lényeget még kipihenten, minden részletre nyitottan hallhatjuk. Lehet, hogy igaza volt.

Isabelle Faust pályájának csúcsán járó, igen sokoldalú, hatalmas repertoárral rendelkező művész: ősszel például A XVIII. század zenekarával is koncertezik majd, lemezre vette Haydn hegedűversenyeit, de kiváló Bartók-játékosként is ismert. Találkozása a lendületességéről és vonalérzékéről híres Marek Janowskival egy örökbecsű remekmű előadásában eleve sokat ígért, kivált, hogy ebben a találkozásban a világ élvonalába tartozó Budapesti Fesztiválzenekar és a Csipkerózsika művésznevű Stradivari-hegedű is érdekelve volt. Nos, az előadás minden tekintetben megfelelt a várakozásoknak, legfeljebb a találkozó hatodik résztvevője, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem viselkedett kissé hűvösen a Janowski és Faust által megteremtett karcsú és finom, úgyszólván „régizenés” hangzásképpel szemben. Leírva ez nehezen látszik összeegyeztethetőnek a Brahms-mű karakterével, melyet Halász Péter kiváló ismertetője – a pasztorális hangvétel ellenére – „nehéz veretű”-ként jellemzett. A valóságban azonban a megszokottnál áttetszőbb Brahms-hangzás, mint nemrégiben például Kovács János Haydn-variációi esetében is, reveláció erejű előadásokat alapozhat meg, a zene addig jószerivel rejtve maradt értékeit hozhatja felszínre.

Marek Janowski
Marek Janowski

Éppen ez történt ebben az esetben is. A zenekari bevezető alatt, s még egy-két percen keresztül szoknunk kellett a viszonylag szerény hangerőt, ám azután hamar kiderült, hogy e hangzásképen belül minden hallható, és a lehető legérzékenyebb módon ki van dolgozva és ki van egyensúlyozva mind a zenekaron belül, mind a szólista és a zenekar viszonylatában. Kristályos tökéllyel és kivételes plaszticitással szólaltak meg a szólista és a zenekar együttes pianói, és élettel telítettek, átütő erejűek voltak a műre oly jellemző szenvedélyes pillanatok. Mindent összevéve zenei eseményekben, kontrasztokban gazdag, különösen a szólista részéről beszédesen artikulált előadást hallottunk, amelyet Janowski precízen, világosan és a részleteket imponáló módon kézben tartva dirigált. Majdnem azt írtam: „de nem karizmatikusan”; ez azonban igazságtalan lett volna. Mert ennek az előadásnak a végső értékét – és itt Isabelle Faustra is gondolok –  nem a „karizmatikus” külső gesztusok határozták meg, hanem az a teljesség, amellyel a mű egészének rendje megmutatkozott a hallgató előtt. Ebben a filigrán és áttetsző Brahms-koncertben még a zárótétel szilajsága is áttetszően hatott. A sok részletszépség között meg kell említenem Philippe Tondre álom-oboázását a lassú tétel bevezetőjében, illetve a koncertmester, Major Tamás remek szólóit. Az utolsó méltató szó azonban Isabelle Fausté kell, hogy legyen, akinek bravúros technikai teljesítménye igazán csak a kiindulás volt. Gyémánttisztaságú hangja, érzékeny és beszédes játéka varázslatos élményt jelentett, s mindehhez olyan intonációs szeplőtlenség járult, hogy az már szinte fájt. Ráadásként Bach h-moll Sarabande-ját játszotta, csodálatos bensőségességgel és belső szabadsággal.

Akárhogyan szerettem volna, ezt követően nem tudtam a Sinfonia domesticát az első félidő szerves folytatásaként hallgatni. Nem a Stradivari vagy a nagyszerű szólista, hanem a remekmű hiánya jelentett visszalépést – annak ellenére, hogy a straussi nagyzenekar számára immár a hangversenyterem is ideálisnak bizonyult. Ha van Straussnak zenekari műve, amely a kevésbé hízelgő értelemben vett eklektika iskolapéldája, akkor ez bizony az; ráadásul itt-ott már a nevetségesség határát is súrolja, mondjuk a hét óraütés kétszeri pedáns kikolompolásakor. Itt valahogy elmarad a Mozart vagy Verdi esetében megszokott szívszorító hatás. A zenekar és a karmester persze most is ugyanolyan kitűnő maradt, az előadás mégis fárasztó volt, a mű kifejezetten hosszúnak tűnt. Csak azért nem unalmasnak, mert ami érzéki hatás a romantikus zenekarból kihozható, az benne van ebben a partitúrában, s ami benne van, azt ez az előadás ki is hozta belőle. A IV. minden bizonnyal legihletettebb tétel, benne nagyszerű rezes pillanatokkal, bizonyos fokig tartalmilag is vigaszt jelentett a hallgató számára. De azért titokban mégis inkább egy kis Mahlerre vágytunk volna.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2012. április 13.