Tucatnyi alakváltozatban van jelen a halál, az elmúlás Rusznyák Gábor színpadán: Antigonénak már a nyitó képben eldöntött dilemmájához – hogy ti. Kreón parancsa ellenére eltemeti „hazaáruló” öccsét, Polüneikészt – seregnyi halott asszisztál és ad tanácsokat szavak, mozdulatok és hangszerek segítségével. A kar helyét Laiosz, Oidipusz, Iokaszté és Eteoklész foglalja el az egyik fal mentén: rezzenetlen arccal tájékoztatnak a múltról, hidegen kommentálják a jelent és ismerik az eljövendőt. Tőlük karnyújtásnyira a sziklasír bejárata: Antigonénak és Haimónnak itt kell majd örökre eltűnnie.
A tér közepén a testvérkéztől elesett, két világ között rekedt, halotti pólyába tekert Polüneikész (Takács Géza) járja kétségbeesett, szépséges táncát: nyugalomra vágyna végre. A cimbalom mögött ülő közönyös, bölcs Karvezetőre (Némedi Árpád) Kharón figurája kopírozódik: a „halálraítéltek” – márpedig előbb-utóbb itt mindenkiből az lesz – szájába pénzérmét helyez. A halál mindennapos valóság a Siratóasszony (Horváth Zita) számára is, aki beletörődve, mégsem érzelmek nélkül végzi munkáját, a halottak elbúcsúztatását és előkészítését a másvilági útra. A halál testi tüneteiről kendőzetlenül beszél a temetetlen fiú bomló tetemétől nyíltan undorodó Őr (Sarkadi Kiss János), s mintha csak újabb holtak színrelépésére várakozna az egyik kijárat mellett kalitkában figyelő élő varjú.
 Grisnik Petra és Rácz Panni. Forrás: Csiky Gergely Színház |
Jon Fosse
– ahogy már az Oidipusz király esetében láttuk – nem egyszerűen adaptálta vagy korszerűsítette Szophoklész drámáját. Szikár, minimalista stílusban mondja újra a jól ismert történetet, olykor meglepő helyeken téve ki „hangsúlyjeleket” (például amikor Kreón és a nők viszonyáról, vagy amikor Antigoné a saját, szárba szökkenni nem tudó nőiségéről beszél). A dráma kopogós, néhány szavas mondatai (fordító: Krisár Csilla Mária) gyakran hiányos szerkezetűek: ahogy a szöveg, úgy Rusznyák Gábor sokértelmű jelképekben tobzódó rendezése is messzemenőkig számít a néző figyelmére és odaadására. Az előadás világát meghatározó komor hangulatot – a precízen kidolgozott akusztikai réteget gazdagítva – tovább sötétítik a közbeékelt magyar siratóénekek, melyeket kellemesen és váratlanul ellenpontoz a Kreón szájába adott sanzonrészlet.A minden pillanatában megkomponált, lassú méltósággal hömpölygő előadás hatása alól nehéz kivonnia magát a nézőnek. A Szalai József és Rusznyák Gábor tervezte, minden irányból zárt, dobozszerű tér az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket (ebben Memlaur Imre valószínűtlen fényhatásokkal operáló világítástervének is jut szerep). Remete Kriszta antikot és mait bravúrosan egymásba kapcsoló, rozsdabarna árnyalatú, finom részletekben gazdag jelmeztára az Oidipuszban megkezdett irány továbbgondolása (különösen a valahol a férfi és női nem között megragadt Teiresziász, vagy az egyenesen egy görög vázáról a színpadra sétáló Antigoné ruhái emlékezetesek). Rozs Tamásnak a szereplők által élőben előállított zenéje, ahogy az előző „epizódban”, úgy most is a színpadi világ atmoszféráját alapvetően meghatározó jellemző. Gemza Péter koreográfus emblematikus képi elemmé avatja Polüneikész fájdalmas, hosszan elhúzódó haláltáncát.
A rendező és vele szorosan együttműködő alkotótársai által közösen felállított, következetes és szigorú szabályrendszerben a színészek feladata is eltér a megszokottól. Kevés, tűhegyes gesztussal, alig néhány szóval kell egyfelől megidézniük, másfelől közel hozniuk a mitológiából ismerős alakokat. A fegyelmezett, eszköztelen játék gyakran inkább csak sejtet, nem pedig állít, éppen ezáltal a görög mitológiából ismert figurák új, ízig-vérig kortársi arcvonásokat kapnak.
Antigoné (Grisnik Petra) önfeláldozó következetességében kétségkívül ott motoszkál valamifajta zavaró, gőgös fölényérzet. Bár szinte mindenki idősebb nála, mégis ő az egyetlen felelősségteljes felnőtt, aki a látszat ellenére nem provokálja Kreónt: számára egyszerűen nem létezik olyan forgatókönyv, amiben halott testvére nem kapja meg a végtisztességet. Testvérének, Iszménének (Rácz Panni) a hallgatása – vagyis hogy fogadalmat tesz: nem árulja el nővérét – szó szerint értendő, hiszen a lány itt süketnéma. Mintha az istenek sújtották volna a büntetéssel (a halott Eteoklész a fülébe is suttogja: „Gyáva!”, mire a lány összerándulva fut el): a királyi udvarban tán az egyetlen, aki az őket körülvevő holtak jelenlétét érzi. Haimón (Gulácsi Tamás) egy alighanem önmagát is váratlanul érő fejlődésen kénytelen átmenni: a papa jól idomított kedvencének ebben az életkorban már kissé kényelmetlen szerepétől megszabadulva egyenes út vezet a hideg sziklasírba.
A fiú és a város atyja, Kreón (Gyuricza István) maga a megtestesült paranoia, a frusztrált uralkodó díszpéldánya, aki egyre elgyötörtebben bizonygatja saját mindenhatóságát. Van félnivalója bőven, hiszen Oidipusz öröksége súlyos teherként nehezedik vállaira, s az sem könnyíti meg a dolgát, hogy testvére, Iokaszté (Csapó Virág) és annak férje, a közössé előző ura, Oidipusz (Kocsis Pál) néma, vádló tekintettel figyeli a méltatlan utód tanácstalan kapkodását. A Théba legendás királya által még méltósággal, archaikus hatalmi jelvényként viselt jókora fémkorong és a jogarként használt csont a föld új ura kezében csupán puszta kellék marad. A korongból például a süketnéma Iszméné üzenőtáblája lesz, és hát van abban valami abszurd, ahogy Théba első embere egy „Nem élhetek Antigoné nélkül” felirattal a nyakában jön-megy… A történelem meg közben ismétli önmagát: a félelmetesen higgadt Teiresziász (Kelemen József) ugyan időben érkezik, ám mivel Kreón nem azt hallja, amit hallani akar tőle, méltatlan és nevetséges kézitusába bonyolódik a vak látóval.
A múlt velünk élő, egyre sokasodó árnyai pedig rezignáltan figyelik az értelmetlen ámokfutást, a féktelen hatalomvágy gyilkos tobzódását, tekintetükből pedig szomorú bizonyosság árad: nincsen remény. Hátha tévednek.