Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FÉNYFESTŐK

A fotóművészet születése / Szépművészeti Múzeum
2012. ápr. 11.
Guminyomatok, platinotípiák, fotogravűrök, pigmentnyomatok. A századelő piktorialistái kreatív fényérzékenységgel igyekeztek megszilárdítani az új műfaj művészeti státuszát. A kiállításon a fotográfia nagykorúvá válásának korai lépcsőfokait ismerhetjük meg. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Hel
Robert Demachy: A színfalak mögött, heliogravür, 137 x 152 mm, 1906

Napjainkban minimális Photoshop-ismeret is elegendő ahhoz, hogy egy virtuális szűrő segítségével a családi fotón a kisunoka-nagyi-unokatesó csoport posztimpresszionista stílusban mosolyogjon vissza ránk. A családi fotóalbumok és ikeás képkeretek e népszerű darabjai ma a könnyen elérhető csinosság, a házi giccs kategóriájába tartoznak. A tömeges fotótermelés és az általános esztétizálódás a művészet határait bontja szét, és a minden művészet jegyében a semmi sem művészet irányába mutat. A századelőn ennek épp az ellenkezőjét jelentette a fotós festészet. A piktorialisták a fényképezés művészi rangra emelését tűzték ki célul, amikor az objektívet és a fényérzékeny anyagokat afféle fényecsetté változtatták. A lírai hangvételű képalkotás divatjának ugyan néhány dekád alatt leáldozott, a fotóművészet és a fotóműtárgy jelenségének megalkotásában azonban mérföldkövet jelentett ez a stílus.

A piktorializmus körülbelül az 1890-es évektől az 1920-as évekig datálható, természetesen nem pontosan, hiszen mint minden stílusirányzat, a festői fotográfia is más, a jövő felé kacsintgató nézetekkel keveredett. A korszak e szertefoszló határait jól mutatja a kiállítás, ahol a piktorialista képeket rendre az azonos korban készült, már modern, tárgyilagos stílusban megfogalmazott ábrázolások ellenpontozzák. Így például a piktorializmus egyik központi alakjának, Stieglitznek 1911-ben készült, új utakat kereső párizsi pillanatképei mellett Francis J. Mortimer A vihar szelleme című, a tenger kavargó habját sejtelmes sfumatóval megfogalmazó, festményszerű képe kap helyet. A több helyen is felbukkanó Stieglitz képeinek változása a fotográfiai kifejezésmód fejlődését mutatják. A kiállításon ugyanúgy helyet kaptak a művész festményszerű képei, mint híres, Fedélköz című, a piktorializmust már elhagyó, fordulatot jelentő fotója.

Steichen
Edward Steichen: Alfred Stieglitz, higannyal színezett platinotípia, 250 x 198 mm, 1915

A termek több mint harminc év fotótörténetén vezetnek végig, a legrangosabb hazai és külföldi múzeumok által kölcsönzött képanyagot sorakoztatva fel. A kiállítás nem fukarkodik a remekművekkel, így bizony az utolsó termeknél már kissé belerokkan a látogató a megfeszített befogadásba. A hihetetlenül nagy képanyag egyrészt erény, ám egyben a kiállítás hátrányát is jelenti, hiszen nemcsak a látogató fárad el, ha egy blikkre kívánja befogni a felvonultatott korpuszt, hanem a tárlat roppant izgalmas koncepciója is szétolvad az egyre tovább- és továbbterjeszkedő anyagban.

Ha azonban a fő csapásirányra koncentrálunk, tetszetős ív rajzolódik ki a saját útját, saját nyelvét keresgélő fotográfia történetéről. Az első termek lírai, a festményektől szinte megkülönböztethetetlen ábrázolásokkal csigázzák fel az érkezők érdeklődését. Oscar Gustave Rejlander és Henry Peach Robinson „composite image”-ei több, aprólékos munkával egymásra illesztett negatívból rajzolnak ki egy képet. Az eredmény a leglágyabb ecsetvonásokat idéző, a hordozó textúráját látni engedő felület, amely ráadásul a századforduló festészetének drapériákkal körülölelt, teátrális kompozícióival párosul.

A piktorialisták ugyanakkor nem annyira az akadémiai festészettel, mint inkább az impresszionistákkal mutatnak rokonságot. A festészet és fotográfia kapcsolata kölcsönös esetükben: a festők gyakran alkalmaztak fotót képeik „modelljeként”, a fotográfusok pedig az impresszionisták, posztimpresszionisták ábrázolásmódját igyekeztek követni. A „plein air” képek és a véletlenszerűnek tűnő kompozíciók ezt a kapcsolatot őrzik, csakúgy, mint a fénnyel és a textúrákkal való játék.

A különleges képi hatások eléréséhez a piktorialisták gyakran különleges kézügyességet igénylő nemeseljárásokat alkalmaztak. Már maguk a képek címe alatt olvasható leírások is különleges ízeket tartogatnak. A lágy fényben úszó fotókról megtudhatjuk, hogy guminyomat, pigmentnyomat vagy esetleg kézzel színezett fotogravűr nyomat-e. A technikai bravúr persze nem csupán arra szolgált, hogy a magukat már nem egyszerű iparosembernek, hanem fotóművésznek tekintő alkotók megmutassák kézügyességüket. A kiállításon szereplő, egymás mellé helyezett, különböző technikával készült fotók jól mutatják, mi a különbség a korban hagyományosnak számító zselatinos ezüst és mondjuk egy guminyomat között. Kankowszky Ervin fotója, a Gróf Wellington lovasszobra Londonban, kétféle nagyításban is megtekinthető, még erőteljesebben kiemelve a nemeseljárású guminyomat plasztikus, lágyan lírai felületét.

Edward Steichen
Edward Steichen: Gloria Swanson, zselatinos ezüst, 1924 (A képek forrása: Szépművészeti Múzeum)

Teremről teremre haladva szép lassan kibontakozik fotóra jellemző, saját képi nyelv kibontakozása, ami már nem a festészethez való közeledésben, hanem kizárólag a fotográfiára jellemző kifejezésmódban kereste saját művészi identitását. A fejlődési ív kissé nehézkesen bontakozik ki, köszönhetően a kiállítás kérlelhetetlen maximalizmusának, amely igyekszik a lehető legtöbb útkereséséi módot és a különböző ábrázolástechnikák időbeli együttállását felmutatni. Az átmenet viszont gyönyörűen érzékelhető például Frederick Evans fotóin, amelyek ugyan a tiszta fotografikus leképezés példái, látásmódban azonban még a piktorialista hatást mutatják. A lágy rajzolat itt már nem a különleges objektívnek vagy a pepecselős nemeseljárásnak köszönhető, hanem a kompozícióba tudatosan beépített ködnek.

Szintén az átmenet frappáns megragadásának példája a húszas években párhuzamosan alkotó, ám háromféle alkotásmódot preferáló művészek egymás mellé állítása. A még piktorialista Koppitz valószerűtlenül ringó csónakja, a formai kísérleteket végző Stieglitz absztrakt felhőképei és a fiatal generáció útkeresését reprezentáló, formai ritmusra törekvő Sudek triásza feszesen foglalja össze a kiállítás fő struktúráját.

A dokumentarista, majd az absztrakció felé forduló stílusok bemutatása a fotótörténeti kánon megkérdőjelezhetetlen figurái mentén történik. Csak kapkodjuk a fejünket a rengeteg André Kertész-, Man Ray-, Eugène Atget-, Steichen-sztárfotó és Moholy-Nagy-fotogram között. Nem csoda hát, ha kissé kábultan érünk a végső, a fotográfia és film találkozását felvillantó terembe, ahol fáradtan bámulhatjuk Duchamp Anémic Cinemájának forgó szövegspiráljait.

A kiállítás klasszikus, kronológiai áttekintést ígér, amit talán kissé túlzottan is korrektül hajt végre. A rengeteg együttállás, útkeresés, előremutatás és visszatérés felvázolásába gyakran belevész a látogató, amiért azonban maga az anyag kárpótol: amíg a fotótörténet ilyen remekművei között sodródunk, érdemes elvesznünk.

A kiállítás 2012. július 1-ig tekinthető meg.

Vö. Götz Eszter: Fénnyel festők 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek