Jana Dobreva: Homokpuzzle / Szkéné Színház
2012.04.24.

„Négy olyan színésznő találkozik a színpadon, akik eddig még sosem játszottak együtt” – olvassuk az ajánlókban. Ez az állítás feltehetően igaz. De ennél több azon a színpadon sajnos nem történik. MOLNÁR ZSÓFI ÍRÁSA.

Moldvai Kiss Andrea, Bánsági Ildikó
Moldvai Kiss Andrea, Bánsági Ildikó

És az előadás ismeretében kénytelenek vagyunk tovább idézni a beharangozóból: „A Homokpuzzle erőssége a jól felépített és gazdag dialógusaiban, valamint a történet váratlan fordulataiban rejlik.” Az a nagy helyzet, hogy a kortárs bolgár szerzőnő, Jana Dobreva darabjában (és annak magyar fordításában) nem hogy jól felépített és gazdag dialógusokat (és mondatokat), de valós dialógusokat sem igazán találni. Váratlan fordulatokról nem is beszélve. Mert egy-két rosszul elhelyezett, tulajdonképpen felesleges poén nem feltétlenül nevezhető fordulatnak, ahogy azok a pillanatok sem, amikor a szereplők színre lépésekor – a jelmezben és a kellékben – meglebegtetett sorsok konkrétabb körvonalakat kapnak. Szép lenne, ha az ember élete valóban más irányt venne, miután szerencsétlenül eltöltött egy bő órát a pszichológus előszobájában, ahol a hasztalan várakozás közben kedvére kimonologizálta magát a véletlenszerűen összeverődött, szintén segítségre váró vagy csak figyelemre vágyó sorstársak előtt. Ennél sablonosabb és közhelyesebb keret gyakorlatilag el sem képzelhető annak illusztrálására, hogy meg kell tanulnunk beszélni egymással és meghallgatni egymást.

Simkó Katalin
Simkó Katalin

Gondosan ütemezett egymásutánban megjelenik négy nő, négy nagyon különböző karakter – mert karakterük van, csak hát a darab többi részéhez hasonlóan az sem túl összetett. Az Egyetemista lány kapkodásából már az előtérben kapunk egy kis ízelítőt: tarkabarka ruháiban, kócosan rohangál a tömegben, közben telefonál, hatalmas hátizsákjával és egy tökéletesen funkciótlan éjjeli lámpával tör utat magának a nézők között. Ha az volt a rendező célja, hogy idegesítő legyen, hát sikerült. Miután a közönség leült, a lány fut még néhány kört, parttalanul fecseg és dühöng a telefonba – monologizál. És amikor észreveszi, hogy nincs egyedül a váróban, bevonul a vécébe, és magára zárja az ajtót, hogy ne zavarja senki. Csak akkor kukkant ki, amikor valamire szüksége van, bár ezekben a pillanatokban sem igen ad lehetőséget a többieknek, hogy ténylegesen a segítségére legyenek. Kérdez, visszakozik, elbújik. A száján kiáradó szófolyam egy-két elejtett cseppjéből időközben valahogy mégis megsejtjük, hogy ő nem páciens: gyakorlaton van, helyettesít. Ami egyúttal alátámasztja azt a cinikus, de közkeletű vélekedést, hogy nem véletlen, ha valaki pszichológusnak megy, nyilván tele van lelki problémákkal. Nos, ez az örök Egyetemista lány, aki számos felesleges bölcsészdiplomával a zsebében mindenféle bizniszbe kezd, többek között petrezselymet árul, nagyjából a darab félidejétől kezdve ennek verbálisan bizonyságát is adja, és a lényeg talán a záró monológ következő tőmondatában rejlik: „Félek felnőni.” Rendben. De ki nem?

Az első, akibe a színpadon belebotlik, a Nő. Elegáns, láthatóan neurotikus asszony, aki nem tagadja, hogy nem szeret társalogni. Be is van rekedve. Legszívesebben csak ülne a sötétben, valami forradalomról álmodozik, de hogy miért és pontosan milyenről, azt nem tudjuk meg. Csak annyit, hogy bíró, munkamániás, masszázsra és szaunába jár, és nem tud aludni. Tipikus. Típus. Aztán kiderül a probléma gyökere is: a lelkiismeret-furdalás. Mert inkább a pszichológusnál üldögél ahelyett, hogy az anyja temetésén lenne. Az anyjáén, akinek sok mindent nem tud megbocsátani. Ebből lehetne erős tartalmat csinálni, csakhogy a darab nem él a lehetőséggel. Az írónő szétaprózza, ügyesen megfosztja minden drámaiságától a vallomást. Valószínűleg azzal a balul sikerült fogással, hogy dialógusnak álcázott – megint csak – monológként tárja elénk.

Moldvai Kiss Andrea, Jankovics Anna. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Moldvai Kiss Andrea, Jankovics Anna

A Nő látszólag a földön gyengélkedő, ájult (?) Anyához beszél. Az Anyához, aki az ő (túl) tökéletes ellenpontja: nemcsak beszédében, de színeiben is harsány, csupa rózsaszín, csupa virág, csupa kacat, csupa apró mánia. Érzékelhetően rengeteg energiát fektet abba, hogy meggyőzze magát – és időnként másokat is – az élet szépségéről. Beszél, beszél és beszél, egészségesen táplálkozik, depresszió ellen tömi magába a csokit, öngyógyító könyveket olvas, tanácsokat osztogat, csak a saját lányával nem sikerül megbékélnie. Őt okolja mindenért. A lány, Mária pedig az anyját. (Aztán persze kiderül, hogy semelyiküknek nincs igaza, mert ők ketten mindig ott lesznek egymásnak, és nincs ennél szebb dolog a földön, de ez a tanítás is kipukkad a levegőben, mint a szappanbuborék.) Mária néma. Vagyis nem néma, csak két hónapja hallgat. És ha egy zenész elhallgat, az határozott jelzés. Már ha sikerül kellő hangsúlyt adni neki. De a tüsszögés, a cigizés, a földön ülés, a kötögetés, a hosszú szoknya és a puzzle nem elég. Vagy túl sok. Akárcsak az erős reflektorfény, amely a Lányra vetül, amikor – a változatosság kedvéért – rázendít egy-két monológra: várakozásról, türelemről, homokról.

Moldvai Kiss Andrea, Bánsági Ildikó. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Moldvai Kiss Andrea, Bánsági Ildikó. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

A cím megértéséhez leginkább őt kell néznünk és hallgatnunk. De – a szórólapot idézve – itt nem „a dolgok csücske csak, mi kilóg”, hanem inkább a lóláb. Mert a homokpuzzle szókapcsolat már önmagában sem könnyen értelmezhető, pláne, ha figyelünk a szövegre: szó van egyrészt a kirakójátékról, amelyet a Lány gyerekkorában kapott, hogy az anyja a barátjával foglalkozhasson, másrészt arról, hogy a ragyogó napsütéstől káprázó szemmel hogyan fedezett fel a Lány mindenféle különös figurákat és élőlényeket a homokban. De ha metafora, metafora, ne akarjuk mindenáron leszűkíteni, viszont Jana Dobreva kirakósával van egy komoly baj: miután gyorsan összeállt a keret, viszonylag nagy bizonyossággal tudni, milyen kép fog összeállni a darabokból. És innen már nem is olyan érdekes a játék. Az is zavaró, hogy a darabszélek nem feltétlenül passzolnak egymáshoz. Vagyis az egymás mellett rendszerint elbeszélő négy nő közül egyik sem viselkedik következetesen, amire persze lehet azt mondani, hogy az ember természetéből fakadóan nem következetes, de egy magára valamit is adó író vagy rendező nem érheti be ennyivel.

Mondhatnánk, hogy négy női sorsot látunk kibontakozni a színpadon, de sajnos legfeljebb egymás mellé rendelt történetmorzsákat kapunk. Ugyanakkor a darabnak ritmusa tagadhatatlanul van, és hangszerelési szempontból a négy színésznő is remek választásnak bizonyul: Jankovics Anna fiatalsága ellenére kiélt sercegése, Moldvai Kiss Andrea kellemesen fásult, kopottas orgánuma, Simkó Katalin melankolikusan búgó csellószólama és Bánsági Ildikó vérbő futamai szépen szólnak együtt, még ha a figurák áldozatul is esnek a szövegnek. Miközben mindenki külön-külön mondja a magáét (értsd: suta mondatait) a megfelelő érzelmi töltettel, egyedül a „koncertmester” Bánsági Ildikónak sikerül egyszer-egyszer valós színpadi helyzeteket és párbeszédeket teremtenie. De – félreértés ne essék – ez nem a játszó személyek hibája.

Mit is tehetnénk mindezek után még hozzá? Talán annyit, hogy egy előadáshoz nem elég a jó szereposztás, nem árt, ha darab is van.

Vö. Ugrai István: Türelemjáték 

Szerző:  Jana Dobreva,  Fordította:  Hadzsikosztova Gabriella, C. Nagy István,  Rendező:  Király Attila,  Játsszák:  Bánsági Ildikó, Moldvai Kiss Andrea, Jankovics Anna, Simkó Katalin,  Dramaturg:  Gyulay Eszter,  Jelmez:  Papp Janó