2004-ben bekövetkezett halála óta nem volt kiállítása fogadott városában a berlini születésű divatfotósnak. Most Párizs egy 250 képet felsorakoztató retrospektívvel pótolja ezt, melynek kurátora a művész felesége, June Newton, illetve Jérôme Neutres, a helyszín pedig a Grand Palais újonnan felújított dél-keleti galériaegyüttese. Az eredetileg színésznő June, alias Alice Spring – aki maga is korrekt renoméra tett szert a portréfotózás terén – férje életében művészi tanácsadóként, annak halála óta pedig a hagyaték kezelőjeként vállal aktív szerepet. Feltűnik a fotókon is – eredetileg Newton modellje volt -, a tárlat végén látható Helmut by June című kisfilmet (1995) pedig ő rendezte.
A kiállítás tematikus illetve laza időrendi sorrendet követ, sok a nagyméretű, többnyire fekete-fehér kép, néhány lényegretörő idézettel a falakon, amelyek tökéletesen kiegészítik az egészet, megválaszolnak kérdéseket. A bejáratnál függő, a fotográfus életútjára vonatkozó adatoktól eltekintve csak a képek címe van feltüntetve, meg a néhány idézet, így a látványra összpontosíthatunk, és hatásos kultúrélménnyel gazdagodunk, mégha nem is hódolunk be a newtoni fotóművészetnek.
 Helmut Newton: Nyereg (1976) |
A művész huszonhét évig volt a francia Vogue fotósa, de más országok Vogue-jainak is bedolgozott (Ausztrália, Amerika, Egyesült Királyság), fotózott a francia Elle magazinnak és a Playboynak is. 1920-ban született Berlinben, tizenhat éves korától két éven át a kor híres avantgárd-experimentalista fotósánál, Yvánál volt gyakornok. Zsidó származása miatt 1938-ban menekülnie kellett, először Szingapúrba utazott, majd hosszabban időzött Ausztráliában, végül az 50-es években tért vissza Európába, immár házasemberként és aktív fotósként, és egyből jónevű újságoknál helyezkedett el. Első egyéni kiállítására viszonylag későn, 1975-ben került sor Amszterdamban és Párizsban.
A 80-as évekre vált igazán ismertté, és elsősorban a csillogás, a luxus fényképészeként tartja számon a szakma. A rossz nyelvek szerint ő az a fényképész, aki egy halom pénzért fotózott gyönyörű nőket luxuskörnyezetben, és akinek számára elengedhetetlen a rich and famous-közeg. Tény, hogy gyakran Palm Springs, Cannes vagy Monte Carlo utcáin és a Róma melletti pápai rezidencia, a Villa d’Este csodás függőkertjében lelt ihletést. Tény, hogy ezt a világot szerette megörökíteni, és hogy a zsigerien a pénz körül forgó kapitalista, önző társadalom krónikásává lett. Mindez tudatos választás volt a részéről, ráadásul sosem tört művészi babérokra, sima divatfotósnak tartotta magát: „Néhány fotográfusnak művészi ambiciói vannak. Nekem nem. Ha a képeimet galériákban vagy múzeumokban állítják ki, annál jobb. De nem ezért készítettem őket. Én csupán zsoldos vagyok.” Rendelésre kattintott, és nem is akart többnek látszani.
 Helmut Newton: Önarckép feleséggel és modellekkel (1981) |
Persze azért többre vitte. A híres Sie kommen (Ők jönnek) képsorozatával – amelyben a kifutón lejtő négy felöltözött modellt a következő képkockán meztelenül látjuk -, a legnagyobb kortárs fotográfusok közé került. A Sie kommen modelljei ugyanazon pózban állnak meztelenül is, ugyanaz az öntudat sugárzik róluk meztelenül is, mégis valami teljesen megváltozik: a saját tekintetük, és a nézőé is.
Helmut Newton újítása a nők alakjaiban érhető tetten leginkább, akik hatalommal felruházott, önszántukból kitárulkozó amazonok. Mai szemmel nézve nem mindegyikük szép, itt-ott durvább, férfiasabbak vonásaik vannak, a testük viszont tettre készségtől izzó, csodaszép, formás női test. Görög istennők, meztelenségük szemtelenül hirdeti a test diadalát. A művészt munka közben láttató Helmut by June kisfilmben Cindy Crawfordról készül egy fürdőruhás fotósorozat, melynek során többször kell fel-alá lépcsőznie. A sztármanöken mozgástól rezgő, erős combjait lassítva mutatja a kamera, a fotós pedig kommentálja: akciónak, tettnek nevezi az izmok játékát, amely mindenkinél egyedi, és ő a Cindy-ét imádja.
A „newtoni nő” tudatában van a hatalmának, hódításra kész, de kasztrálóvá válhat, sőt még gyilkolászik is, pl. az 1975-ös humoros Gyilkossági helyszín I., II., III. című stílusgyakorlatban. Helmut Newton másik újítása egyébként, hogy utcai és éjszakai helyszíneket is fényképezett, pedig abban az időben többnyire műteremben készültek a divatsorozatok.
A kiállítás fotóin valójában hatásos díszletben precízen megkreált történeteket látunk, gyakran pikáns, meghökkentő kellékkel: bilincs, kötél, kirakatbaba, állatbőr vagy éppen sült csirke a gyémánttól csillogó női kézben. „A jó divatfotó mindenre hasonlíthat, kivéve egy divatfotóra. Portréra, emlékképre, paparazzi-fotóra, filmjelenetre…” – vallja a Helmut Newton a Helmut by June című kisfilmben.
 Helmut Newton: Szmoking, YSL (1975) |
És a fenti sorokhoz hűen is dolgozott: modelljei mindenre kaphatóak, de divatot kevésbé vagy csak mellékesen mutogatnak. Newton sosem elkapott pillanatot örökített meg, hanem pontosan megkomponált helyzeteket fotózott. Képei esélyt sem adnak a véletlennek, a kilengésnek (ezt is felrótták már neki), egytől-egyig kiszámított technikával és híresen kevés kattintással megalkotott kompozíciók. Tökéletes mise-en-scène-el, azaz színrevitellel van dolgunk, amelyben teátrálisan megrendezett helyzetek és képvilág szülik a fotókat.
A Stern magazinnak készült egyik, meglepően életszerűtlen fotón (Stern, Los Angeles, 1980) egy medence mellett izmukat fitogtató, félmeztelen testépítő fiúk pihennek, közöttük két elegánsan öltözött nő áll, mindannyian egy fehér női szobor körül összekomponálva. Valójában a modellek egy közös szoborcsoportot alkotnak, mintegy a valós szobor expanziói lesznek, azt a hatást keltve, mintha varázsütésre megállt volna az élet a strandon. Szinte giccses az összhatás, tipikus 70-es, 80-as évekbeli hangulattal, ám ez szintén vállalt newtoni eszköz: „Imádom a közönségességet. Nagyon vonzódom a rossz ízléshez, amely sokkal izgatóbb, mint az állítólagos jóízlés, ami nem más, mint a tekintet normalizálása.”
Valami édes, erotikus dekadencia is belengi a képeit, főként a francia Vogue számára készült sorozatokat. A luxushotelek folyósóin enyelgő női párok (egyikük mindig szmokingban), a szeretkező s pezsgőt ivó kirakatbabák, vagy maga a Grand Palais-beli retrospektív plakát utcajelenete is beszédes a szmokingos, cigarettával merengő, szép női alakkal a felhomályban.
Ebben a szakmában elkerülhetetlen, hogy híres emberek portréit is megörökítse a fényképész – egy külön terem van erre szánva. A beteg Salvador Dalit ábrázoló utolsó, a halálát megelőző napon készült fotón a selyemtunikás, fotelben ülő alak megható, de semmiképpen nem sajnálatot kiváltó, büszke s szürreális potréra sikeredett kép. De láthatjuk a fülledt erotikától vibráló Catherine Deneuve-portrét és Margaret Thatcher szigorú, a fotós szerint cápára emlékeztető arcképét is.
Helmut Newton vitathatatlanul iskolát teremtett a porté- és divatfotózásban.
A kiállítás 2012. június 17-ig tekinthető meg.