Csehov: Platonov /Burgtheater – Akademie Theater, Theatertreffen 2012
2012.05.21.

Ha azt mondom, hogy az Alvis Hermanis rendezte Platonov a bécsi Akademie Theaterben pontosan (vagyis nettó) ötórás előadás, nem mondtam semmit. Ha hozzáteszem, hogy elnéztem volna még néhány órát, talán már mondtam valamit. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

 
Monika Pormale díszlete
Monika Pormale díszlete

A díszlet – nos, a díszletet látva Sztanyiszlavszkij mester mind a húsz ujját megnyalná (teszünk is ide néhány fotót, hogy Önök is lássák): egy vidéki udvarház szalonja, ebédlője és terasza áll a színpadon, csodás régi bútorokkal berendezve, a csillárok is a helyükön, a falikarokkal együtt. Az abrosz evidensen damaszt, a takarókat sem az IKEÁ-ban vették, a metszett poharakon úgy játszik a fény, ahogy kell, a díszpárnák tömése lazul már kissé, ahogy az egészen látszik: hajdani gazdagság van itt jelen, finom, de határozott hanyatlás formájában. A falióra jár és üt. A szerviz még megvan, alig néhány tányért kell másból pótolni, ha sokan jönnek össze – és hát a székek is legalább két garnitúra maradványaiból kerültek ki. A szalonban a teraszra nyíló egyik ablak alatt puhára ült kanapé, egy másik ablak alatt néhány kényelmes, „bepróbált” fotel, és a tér közepén, nekünk háttal egy szék – ez már a látványban is teremt némi feszültséget („rendetlenség” van), hát még akkor, amikor később mindenki kerülgeti vagy ráül, de senki nem tolja arrébb, holott útban van.

A teraszon (súlyos faoszlopok és faragott tetőperem, persze) szintén asztalok és székek – és látszik a háttér is: erdő, de minimum liget; fehér törzsű fák tapadnak szorosan össze, ők a háttér, az obligát Csehov-háttér (és csöppet sem lengenek, mint Peter Stein legendás Három nővér-rendezésében: belegyökereznek a földbe).

Monika Pormale díszlete minden részletében megteremti a klasszikus lélektani realista színjáték ideális terepét. Akárcsak Eva Dessecker jelmezei: a fenéktöméses női ruhák, az elegáns, és a kellő időben szépen ellazuló férfi mellények, a pénzember cilindere – minden a helyén, mint Nyikita Mihalkov csodás Etűdök…-jében.

Martin Wuttke (Platonov) és Johanna Wokalek (Szofja Jegorovna)
Martin Wuttke (Platonov) és Johanna Wokalek (Szofja Jegorovna)

Alvis Hermanis

ad nekünk időt arra, hogy alaposan szemügyre vegyük a játék terét. Az első jelenetben a tábornokné a szalon hatalmas ablakai egyikének dőlve néz ki a teraszra, ahol valaki újságot olvas, miközben a színpad jobb oldalán, az ugyancsak hatalmas üveges ajtósor mögött a cseléd terít, előbb csöndben sírdogálva, majd zokogva. Tényleg: mindenfelé üveges nyílászárók, vagyis minden alaposan szemügyre vehető. A szalon átlósan „elvágva”, így nyílik mindenhonnan jó rálátás az ebédlőre és a teraszra is.

És amikor már tudni véljük, mire számíthatunk, elkezdődik a játék: sorban érkeznek a vendégek Vojnyiceva házába, odakint még napsütés, vagyis kora délután lehet.

Egy nap

Hermanis egyetlen napba sűríti a Platonov cselekményét – és ennek már nem örülne annyira Sztanyiszlavszkij… Ez a felpörgetettség ugyanis stilizációként működik: egy élet kudarca és balfogásai viharos gyorsasággal válnak manifesztté. Nincs folyamat: pontok sorozata van.

Kora délután kezdődik a „parti” Vojnyiceva tábornokné házában; sorban érkeznek a vendégek. Akik régen látták egymást, nagy hangon, széles gesztusokkal köszönnek, míg a házhoz szokott törzsgárda tagjai otthonosan mozognak a nappaliban, tudják, melyik karosszék a legkényelmesebb, maguk mennek pohárért, töltik az italt. Mintha csak meglesnénk egy „igazi” vendégség fölvezető köreit.

És itt a kulcs: az „igaziság” színpadra tétele ugyanis Hermanis jellegzetes gesztusa. Akár a Hosszú élet (az egymás mellett lakó öregek egyetlen szokásos napját szöveg nélkül mutató előadás), akár A vadon szava (hat „kutyás” ember vallomása az életéről és a kutyájáról, s a kettő összefüggéséről) című előadást idézzük emlékezetünkbe, föltűnik a rendező jellegzetes színházi konstrukciója: a teatralizált hétköznapiság. Ami távolról sem a hétköznapiság, a valódiság átemelését, átszínezését jelenti – épp ellenkezőleg: a cselekvés vagy jelenet szigorúan megmarad a valódi közegében, ha tetszik, doku-jellegében, és ezáltal válik, legalábbis tömegesen illetve sorozatszerűen színházi jelenséggé.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Mondhatnám stilizációnak is, ha arról lenne szó, hogy a hétköznapi részletek – akár a látványban, akár az akcióban-dikcióban – átrajzolódnak; mondhatnám, hogy Hermanis egyszerűen dekonstruálja a színházat, elemeit visszavezeti a nem-színházba, de éppen e megfosztás, lecsupaszítás jeleit nem látjuk sehol. Nem, ő a másik irányból indul el: a nem-színházi elemeket egy univerzális jelölő keretbe illesztve (vagyis színházépületbe téve, közönség előtt játszva, színészekkel és egyéb színházi személyzettel elővezetve) éppenhogy konstruál: a nem-színházi részletekből teatrális egészet hoz létre. Nincs átmenet, mert nem megy át semmi semmibe: marad minden az, ami, nem húz magára semmiféle látszatot, üzenetet, rendezői értelmezést, hanem egyszerűen – immár velünk és általunk is – létrehozza a színházat abból, amit amúgy minden nap magunk is megteszünk. Mondhatjuk, hogy Hermanis tudatosan épít a nézőre – és valóban: részesévé teszi a produkciónak.

Ez persze nem mindig és minden pillanatában zökkenőmentes, boldog folyamat – ezt látjuk a Platonov esetében is.

Szóval egy nap: délután elkezdődik a vendégség, amely – erős alkoholfogyasztással megtámogatva – belenyúlik a hajnalba; világosodik, amikor az utolsó ébren lévő is kidől. És folytatódik azzal, hogy a cseléd kora reggel eltakarítja az éjszaka romjait, lassan ébredeznek a másnaposak, és hamarosan kiélesednek – és a kintről bezuhanó napfényben erős világítást kapnak – az éjjel összekuszálódott konfliktusok. Még egy gyors menet: eljutunk a Csehov-írta végig.

A vendégeket majdhogynem házigazdaként fogadja a háznál a jelek szerint leginkább otthonos Trileckij, aki meleg szeretettel navigálja korán (vagy állandóan?) kapatos édesapját a kényelmes kanapéhoz. A többiek lassacskán átszivárognak az ebédlőbe, leülnek az asztalhoz, hangosan diskurálnak, miközben a szalonban és odakint a teraszon is lézeng néhány vendég.

Dörte Lyssewski (Vojnyiceva), Martin Wuttke (Platonov) és Johanna Schwertfeger (Grekova)
Dörte Lyssewski (Vojnyiceva), Martin Wuttke (Platonov) és Johanna Schwertfeger (Grekova)

Platonov szinte észrevétlenül toppan be. Ötvenes, alacsony, kopaszodó férfi – ki hinné el, hogy a nők bálványa? Igaz, jól áll rajta a mellényes öltöny, a nyakkendő is rendben – de azért nemigen értjük a tábornokné izgatottságát, nőiessége forszírozott felhabzását.

Platonov felesége, Szása sokkal hangosabb belépőt produkál: boldogan borul régen látott bátyja nyakába, és gyöngéden öleli meg édesapját. Sokatmondó pillantással méri végig a tábornokné toalettjét – aki elsősorban és leplezetlenül Platonovnak örül.

A konvencionális társalgás némi zavart mutat, ahogy a gesztusok ütközni látszanak a valódi érzelmekkel – aztán a vendégek kisétálnak a napsütötte kertbe. A minden „nagycsoportos” vendégség fölvezető szakaszában szokásos mozgásban, felületes dialógusokban szinte alig is tűnik föl, amikor egy-két szereplő magára marad a szalonban. Vengerovics például besétál, körülnéz, vet egy közönyös pillantást a kanapén szundikáló idősebb Trileckijre, némán nyugtázza, amint a cseléd egy kancsó bort tesz az asztalra; odakintről zajos beszélgetés szűrődik be, majd Szása tesz egy kört idebent, fölébreszti az apját, és közben mintegy mellékesen: a betoppanó Platonovval nem fog kezet az ifjabb Vengerovics. Platonov ezt persze nem hagyja szó nélkül, majd a veszekedésbe bekapcsolódik az apa, az idősebb Vengerovics is.

Miközben az általános hangulat még mindig kellemesnek mondható, apró feszültséggócok képződnek meg a szalon közepén, mintha csak a „szabálytalanul” ott árválkodó thonett szék lenne mindenki útjában: arrébb teszik, megfordítják, ráülnek, felpattannak, de ott marad középen. Egy másik apa-fiú konfliktus veszi át a stafétát: a Glagoljev-fiú agresszív, pénzt követelő akcióját az apa előbb csillapítani próbálja, majd maga is ingerült lesz. A cseléd, akár egy Molnár Ferenc-darabban, a legjobbkor jelenti be: tálalva van. Alig vettük észre, hogy már Grekova is ott, Szonyát még nem láttuk, Vojnyickij nemigen tűnt föl.

Szonya belép, meglehetősen kapatos férje kíséretében, Platonov háttal áll neki, de nincsen nagy fenék kerítve a találkozásnak. Hiszen egyelőre nem történt semmi. Hermanis – akár számol azzal, hogy Csehov Platonovja kanonizált mű, és a nézőtéren talán a többség ismeri, akár nem – előre, lineárisan rendez, és nem a vég felől. Vagyis: csöppet sem emeli ki a vég tudatában fontos korábbi eseményeket – és ez bizony tartalmi elem.

Brigitta Furgler (Kátya) és Johanna Vokalek (Szofja Jegorovna)
Brigitta Furgler (Kátya) és Johanna Vokalek (Szofja Jegorovna)

Martin Wuttke

Platonovjából azért hamar előbújik a nők számára ellenállhatatlan hódító (mármint azoknak, akik az ilyent szeretik): sprőd, lendületes, „titka” van, önpusztító, valamint megváltásra szorul. Valójában persze nem ilyen, noha a modora valóban fésületlen, de megváltásra biztosan nem vár: a szétcsúszott és immár szétunatkozott életében pillanatnyi ötletek és kihívások adják az izgalmat. Átgondolatlan, a következményekkel mit sem törődő mondások és elhatározások provokálják a provokációra másként és más miatt kiéhezett asszonyokat.

Ezért nincs kiemelve az előadásban a Szonya-Platonov találkozás – a kinti és benti forgatagba szinte belemosódik Szonya számonkérése Platonov hajdani ambícióival kapcsolatban. A közönség számára ezen a ponton válik több mint nyilvánvalóvá, sokuk számára kifejezetten zavaróvá a vendégség „igaziságának” következetes hangsúlyozásából fakadó egymásra beszélés, a jelenetek szinkronicitása, a valóságot beemelő (és azt nem „színházi módon” imitáló) jellege: sokszor nem érteni minden szót, félmondatok is elsikkadnak a hangzavarban és járkálásban.

Csak a feszültség, egy újabb góc megképződése érzékelhető – a középen árválkodó thonett székkel való, szinte önkéntelen játék is rásegít erre. És később, az ebédlőben intenzíven folyó vacsora alatt Platonov és Szonya a szalonban marad magára, és ekkor már heves kergetőzés, a ki tudja, mi minden által fölgerjesztett érzékek és ambíciók játéka folyik. A párjelenetek egyike ez is, akárcsak Platonov és a tábornokné gyors, kapkodó, de célját tekintve egyértelmű összefutása, és még számos másik, például Vengerovics és a tábornokné rövid és kudarcos találkozása. A közönség erős háttérzene és a szomszédos ebédlőből áthallatszó eszem-iszom-beszélek zajai mellett inkább e párbeszédek atmoszféráját, hangulatát, leginkább a feszültségét, semmint a szavait érti és érzékeli.

Amikor a díszes kompánia a szalonon keresztül kivonul a kertbe a tűzijátékra, már csupa sündörgés, helyezkedés terepe a színpad, hisz mindenki „elintézne” valamit – ráadásul az elfogyasztott alkohol mind a mozdulatokon, mind a hangerőn, mind az öltözékeken igencsak meglátszik. És amikor az ifjabb és az idősebb Glagoljev ismét összeszólalkozik, majd a magára maradt apa agyérgörcsöt kap és összeesik – a szalon másik sarkában épp hevesen egymásnak csapódik Platonov és Szonya…

Idő van

A harmadik felvonás helyszíne ugyanaz, csak éppen iszonyatos a rendetlenség; poharak, üvegek mindenfelé, itt-ott ruhadarabok, a földön is. Platonov és Szása a kanapén birkózik, amikor melléjük ül le az ugyancsak részeg ifjabb Vengerovics. Miután Szása elmegy, egy közel félórás részeg jelenet következik – „real-time” diskurzus, lassan, komótosan, kesergő intonációban. „Nincs Lermontovunk, nincs Puskinunk”, sírás van, „a németeknek is ez a Goethe”, közben kitántorognak, majd vissza; leül közéjük az ittas tábornokné, majd a két férfi a lábához csúszik, azt ölelgeti-csókolgatja, majd egy röpke pillanat alatt a tábornokné az ifjabb Vengerovicsot is kikosarazza – hiszen Platonovot várja.

Martin Wuttke (Platonov) és Sylvie Rohrer (Szása). Fotó: Georg Soulek (Burgtheater)
Martin Wuttke (Platonov) és Sylvie Rohrer (Szása). Fotó: Georg Soulek (Burgtheater)

Hajnalodik, kintről párás derengés szűrődik be, szinte a nézőtéren is érezzük a hűvös fuvallatot. Szása menni készül, kezében szorongatja a táskáját, tétován kibotorkál.  Vojnyicev és az ifjabb Glagoljev részegen masírozik át a szalonon, kezükben puska – vadászni indulnak.

Persze, Hermanis itt kihagyta a darab néhány jelenetét, a Platonovék házánál történt találkozásokat, ígéreteket – de hiszen éppen elég a megszegett ígéretekkel szembesülnünk hamarosan. Mire teljesen világos lesz, Platonov a kanapén kucorog, mellette a földön a puska, amit óvatosan a kanapé alá tol, majd részeg álomba merül.

Amikor Szonya nagynehezen fölébreszti, mi sem értjük, miért beszél ennek az embernek új életről, boldogságról. Aztán a tábornokné jön, aztán Szása – aki kiborul ugyan, de „leveszi”, hogy ennek a viszonynak vége –, aztán mind el, és ismét az ifjabb Glagoljev kuporodik a kanapé végébe, és pokrócokba burkolózva fakad sírva a két férfi.

Wuttke ezt az éjszakai mulatozást éli végig, és noha mozgósítja fantasztikus színészi tehetségét, éppen az úgynevezett „színészi megoldások” ellenében teszi ezt. Ha részeg – részeg; nem vált pillanatonként állapotot és hangulatot sem Szonya, sem a tábornokné vagy más biztatására. Mi – mármint a vendégség szemlélői – pontosan látjuk, hogy ez az ember nem egyszerűen részeg, hanem „kiitta” magát a világból, mert sem kedve, sem energiája kijózanodni és szembenézni az életuntság, kiürültség keltette mélységes unalom által okozott konfliktusokkal és külső pusztítással. Felhorgadásai a részeg végállapot természetes kísérőjelenségei: romokban még ott a képesség egy-egy erős gesztusra – például arra, hogy a napfényes délelőtt táskákkal betoppanó Szonya táskáit szanaszét hajigálja.

És közben a tábornokné élete is fordulóponthoz érkezett; akárcsak a Cseresznyéskertben, itt is költözni kell. A cseléd, Vojnyicev és a tábornokné ülnek az asztalnál – amely már a házzal együtt Abram Abramovics Vengerovics tulajdona, majd akkurátusan kezdik fölpakolni a székeket az asztalra.

Az utolsó jelenetek is egymásra úsznak: Trileckij beront Szása öngyilkosságának a hírével, Grekova boldogan szökdécsel be Platonov hívására, megint nagy a tömeg a szalon kertre nyíló ajtajában. Platonov már a földön, előkotorja a puskát, „finita la commedia”, mondja, „egy intelligens disznóval kevesebb”, pedig még nem is. A puskát leteszi erre a bizonyos, mindig az útban álló székre, majd elindul a közönség felé. Szonya kapja föl a puskát, szinte oda se nézve lő, majd lassan kimegy.

Vojnyicev az ajtók közt, Trileckij papa a sarokban kuporog. Mindjárt dél van.

*

Hermanis valóságmutató (és nem -ábrázoló) színházában persze színházra kell számítani. Ennek a színháznak az egyidejűség, a primer és szekunder idősík egymásra tapadása, valamint a színészek felől nézve a létezés és nem a játék az alapja. De ha előbb nem, hát a katartikus vég felől visszanézve rá kell jönnünk azért, hogy parádés színházat láttunk.

(Az előadást beválogatták a Theatertreffen programjába.)

Szerző: Csáki Judit
Szerző:  Csehov,  Cím:  Platonov,  Színház:  Burgtheater,  Rendező:  Alvis Hermanis,  Díszlettervező:  Monika Pormale,  Jelmeztervező:  Eva Dessecker,  Szereplők:  Martin Wuttke,  Dörte Lyssewski,  Philipp Hauss,  Johanna Wokalek,  Peter Simonischek,  Dietmar König,  Franz Csencsits,  Hans Dieter Knebel,  Johanna Schwertfeger,  Roland Kenda,  Martin Reinke,  Michael König,  Fabian Krüger,  Sylvie Rohrer,  Brigitta Furgler