S ami még imponálóbb, a mű mindvégig kiérlelt nyelvezettel, gondosan felépített, ötletes szerkezettel, szereplőgalériával lepi meg olvasóját. Van önálló világa, levegője, atmoszférája, vannak tapintható tárgyai, érzékletes figurái, átélhető helyzetei. Papp Sándor Zsigmond impozáns regénye mindezekkel rendelkezik; beszippantja az embert, elidőzhet benne napokig, hetekig, alámerülhet hangulataiba, érzéseibe, szituációiba, amikhez hasonlókat esetleg ő is átélt. 

Sajátos és jól ismert kelet-európai szituációkat örökít meg ez a szeszélyes hullámzású, szerteágazó cselekményű, mégis logikus szerkezetű nagyregény. A közös sorsból nem az úgynevezett történelmet, a rendszerváltozás évtizedeinek históriáját veszi górcső alá a szerző, hanem a kisvilágok érintkezését, a szürkébe olvadó hétköznapi alakok botladozásainak sokszor mulatságos vagy drámai kacskaringóit. Nem is a szürke árnyalatairól szól a könyv, hanem a lepusztultságról, a szétfoszlásról, az egyéni és kollektív mocskok egymásra rétegződéséről. A ridegség bensőségességéről. 

A regény színhelye egy közelebbről meg nem nevezett, határhoz közeli erdélyi város koszlott bérháza, s annak tágabb környezete a jellegtelen utcákkal, meg a Kriptának becézett szekus központ alagsori celláival. A Törekvés utca 79. lakói már nem a belvárosban, de még nem is egészen a periférián élik életüket: a köztes helyzet előnyeit és hátrányait viselve próbálnak felszínen maradni, levegőhöz jutni, meg persze húshoz, cukorhoz, s más, akkoriban nehezen beszerezhető hiánycikkekhez. A ház lakóközössége afféle társadalmi keresztmetszetként jelenik meg: fogorvossal és lakóbizottsági elnökkel, besúgóval és pletykás asszonyokkal, akik mindent tudnak, és mindent számon tartanak. 

A regény által átfogott idő a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek derekáig tart, benne a romániai forradalommal, igaz, annak épphogy érintett vetületeivel, következményeivel. Mert ez az elbeszélés egyik truvája: minden úgynevezett történelmi esemény alulnézetből, civil optikából szemlélve tárul az olvasó elé, mintegy mellékkörülményként, elhanyagolható epizódként. A regényszerkezet ekként elsősorban mellérendelői viszonyrendszereket jelenít meg; nem az idő hömpölygése vagy a nagyvilág krónikája az elbeszélés tárgya, hanem a mellékszereplők kapcsolatai, a bennük zajló benső folyamatok, érzületek, sokszor ironikus reflexiók. 

Sok és sokféle szereplőt vonultat fel művében az író, eleinte úgy érezzük, túlságosan is sokat, aztán a struktúra átláthatóvá válása után ez az érzésünk gyorsan elillan. Ellenben fölerősödik az egymással párhuzamosan futó vagy az egymást keresztező, nyomatékosító történéssorok társadalompszichológiai, történetfilozófiai dimenziója: abban a világban, amelyben hőseink egzisztálnak, csak lefokozott, földközeli történetek játszódhatnak. Még ha egyéni sorstragédiákkal tűzdelt is ez a világ. Mert mi más lenne az egy szem kamaszfiát elvesztő, szétzilálódott család története, mint sorsdráma, ahol a fiút disszidálási kísérlete után halálba taszítják a cinikus kihallgató tisztek, hogy utána, azonmód megzsarolva, besúgóvá kényszerítsék az apát. Rudolf, a magára maradt, érzelemmentessé szikárult férfi évekkel a gyilkosság után sivár lakásában fogadja időről időre tartótisztjét, hogy közösen latolgassák privát esélyeiket a majdan beköszöntő új világban. 

Az ábrázolt univerzum egyenszürkéje láthatólag igen sokféle árnyalatot képes magába foglalni: miközben az érzékletesen megjelenített epizódokban magától értetődő természetességgel, mondhatni felelőtlenül zajlik a szereplők mindennapi élete, kisszerű praktikákkal, csetepatékkal és mulatságos ravaszkodásokkal, a háttérben, a társadalmi mélystruktúrákban elemi erejű összecsapások zajlanak, kollektívak és individuálisak, az egyéni pszichében éppúgy, mint a nyilvános történésekben. 

A regény hatásosságának egyik titka éppen a drámai párbeszédekben rejlik: a szikárrá csupaszított, dísztelenül kopogós dialógusok a látszólag szenvtelen leírásokról leválva teremtenek roppant feszültséget, plasztikusan jellemezve egyúttal az érintett szereplőket. A sűrű drámaiságú párbeszédek közül is kiemelkedik egy pozícióit védő iskolaigazgató-káder és hivatali felettesének összecsapása, vagy a disszidens fia halálakor megzsarolt apa beszervezése a belügyi hálózatba. A támadó, védekező harcmodor mélyén elemi kiszolgáltatottság munkál: hatalmi gőg, zsigeri félelem, a behódolás kényszere. Alvilági alakok és mélyvilági indulatok feszülnek egymásnak e jelenetekben, láthatóvá téve a slampos diktatúra lassan őrlő és bomló gépezetét, s a csikorgó fogaskerekek közé szorult emberek kiútkereső vergődését. Paradox módon úgy, hogy közben mindannyian megmaradnak kisszerű sorsú mellékszereplőnek, „semmi kis életnek”, beleolvadva a nagy egészbe. 

Pszichológiailag árnyalt, finom rajzolatú arcélek és széles ecsetvonásokkal fölvázolt tablók sorakoznak a regény oldalain, miközben él, lüktet az egész környezet; ízek, illatok, hangulatok és képek záporoznak, a vékonyszálú esőktől a falszögletek kopott barnásszürkéjéig. Az időfelbontásos regényszerkezet, bár nem nyílik meg könnyen a felületes olvasónak, nemcsak leleményesen konstruált, hanem számos meglepetéssel is szolgál. A jelenként bemutatott múlt eseményeitől rákszerűen hátrálva jutunk el – s jut el az elbeszélő-narrátor – epizódról epizódra a valóságos jelenbe, oda, ahonnét a történések gombolyaga elindult. Előbb látjuk a drámai tettek következményeit, mint magukat a tetteket. A kamaszfiú, Balázs disszidálási kísérlete, amely a szerteindázó történéssort útjára indítja (akár a meglökött biliárdgolyókat), a mű utolsó fejezeteiben játszódik le előttünk. S ekkorra már az elbeszélői hang is zaklatottá válik: a tiltott határátlépés fázisait krimiszerű betétként látjuk peregni, akárcsak a „helyi” forradalom szaggatott képkockáit. De, megint csak paradox módon, ezek a mozgalmas képek is hamar belesimulnak a középszürke árnyalatait felvillantó, széles sodrású regény kompozíciójába.

„Szabadság, szabadság”, kiáltja valaki egy távoli erkélyen az utcazajban, valamikor a Kárpátok „géniuszának” likvidálását megelőző viharos napokban. S látjuk az elérkező keserű szabadság pillanatképeit is, a várost, a házat és lakóit, akik alig eszmélnek föl a hirtelen rájuk szakadó új világban: „Ezeknek sem jelent többet ez az egész, minthogy több csatornát foghatnak a tévében. Szabadság… Már azt se tudják, hogy kit gyűlöljenek.” 

A leírásokat átszövő irónia, a szereplők beszédmódján is átcsillámló humor, a ráérős történetmesélés tónusa és kedélye pompás olvasmánnyá teszi a Semmi kis életeket: Papp Sándor Zsigmond gazdag, formátumos regénye mélyen ágyazódik a magyar epikai hagyományba.