Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖNNYŰ KATÁT TÁNCBA VINNI?

Shakespeare: Makrancos Kata / Vígszínház, POSZT 2012
2012. ápr. 9.
Borgőzös szombat este lomtalanítás Stratford-upon-Avon városában. Jön a társulat, eljátszik egy társulatot: hajléktalanok kapkodnak a kidobott tárgyakért. Jön a rendező, kiabálja: „ez a miénk!”, jön rá válasz is: „ez mindenkié”. Részegek meddő vitája a textus fragmentumai fölött. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Börcsök Enikő
Börcsök Enikő
Kié Shakespeare? Nagyjából ettől a kérdéstől indul Gothár Péter rendezése. Az olvasóé, a rendezőé, a színészé. Ez esetben bizony, a fordítóé is, Varró Dánielé, aki olyan otthonossá és maivá varázsolja a szöveget, hogy a mögöttem ülő tizenöt évesek sem a facebookot nézegetik a telefonjukon, hanem feszülten figyelnek, és láthatóan jól szórakoznak az előadáson. A fordítás (vagy inkább átirat?) – csakúgy, mint az előjáték képei – magába olvasztja az összes shakespeare-i közhelyet (bocsánat, szállóigét), amelyeket azok is ismernek, akik tényleg soha egy sort sem olvastak tőle. Ezzel válik a szöveg önreflexívvé, és a rendezés is ezt az irányvonalat követi.
Gothár Péter egy pillanatra sem hagyja, hogy elfelejtsük: színházban vagyunk. A díszlet a Vígszínház maga. Azok a kopott, fekete falak, amelyeket a kulisszák miatt ritkán tudunk csak szemügyre venni. Kapcsolók, felmosóvödrök, funkciótlan, ottfelejtett vascsövek, egy régi, kopott, festett kulissza, mely egy gazdag polgári házat ábrázol, ám ez is félbe van vágva, nem használja senki.
Itt indul a cseppet erőltetett kerettörténet, egy tálcával leütött hőzöngő részeg (Nagy Ervin) álmodja Shakespeare történetét, kis filmszerű átmenet egyik világból a másikba, majd a végén fel is ébred, de bár ne tenné. Erről amúgy eszembe jutott egy másik, ugyancsak Vígszínházbeli előadás, az 1999-es Vihar, amelyet Alföldi Róbert rendezett, és ahol a kerettörténetben Prospero belőtte magát egy diszkó előtt, a sziget az ő kábítószeres álma volt. Shakespeare életművében tagadhatatlanul hatalmas szerepet játszik az álomdramaturgia, de ugyanazon a helyen ellőni kétszer ugyanazt a poént talán mégis sok egy kicsit.
A színházi önreflexió rendezési elvét követi az is, hogy a díszletet az orrunk előtt építik át a szereplők. Keskeny deszkapalló vezet felfelé, a semmibe, az előszínpad lejtőjén egyensúlyoznak a színészek, a háttérben egy emelvényen apró barokkszínpad rongyos függönnyel, ahol a színfalak mögötti jelenetek is életre kelnek.
Börcsök Enikő, Nagy Ervin
Börcsök Enikő, Nagy Ervin
Az előadásban talán a legizgalmasabb Kata figurája. A játékhagyomány ugyanis Makrancos Katát többnyire harminc-harmincöt évesnek ábrázolja. Elizabeth Taylor 1967-es alakítása különösen megerősítette ezt az olvasási módot. Szerencsére Gothár Péter pontosan tudja, hogy ez a szöveg nem egy hollywoodi, cukormázas történet. Börcsök Enikő Katája túl van már a harmincon, akire a boldog házasság és anyaság helyett, úgy tűnik, már csak a menopauza vár, nem is beszélve arról, hogy húga, Bianca (Réti Adrienn) húsz évvel fiatalabb nála, s ezért még a korban Katához illő férfiak is őt akarják feleségül venni. Azonban nemcsak kora, hanem intellektusa is lehetetlenné teszi a kapcsolatteremtést, hiszen a kérők éppen azért szeretik Biancát, mert „egy szót se szól, mi lányoknál erény”. Börcsök Enikő karakterével a Kata-figura hisztériája és makrancossága teljesen megokolttá és legitimmé válik.
Az értelmiségi, kilátástalan sorsú nővel szemben megjelenik a buta férfi is (Petrucchio), akinek nincs más fegyvere a nő ellen, csak az érzelmi és fizikai agresszió. A Nagy Ervintől megszokott droidszerű, érzelemmentes alakítás most az előadás előnyévé válik. Agresszió és férfierő, tényleg kár is túlgondolni, mert 2012-ben ez a figura nemcsak vérlázítóan soviniszta, hanem mérhetetlenül egyszerű is.
Réti Adrienn, Mészáros Máté, Rétfalvi Tamás. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Réti Adrienn, Mészáros Máté, Rétfalvi Tamás. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
Ugyanígy törpül el a többi szereplő súlya is Kata mellett. Hogy Bianca és Lucentio egymásra találnak-e, ugyanúgy hidegen hagy mindenkit, mint az, hogy mi lesz Hortensióval és Gremióval. Szórakoztató közjátékok, de többet nem jelentenek, funkciójuk kimerül annyiban, hogy közönséget szolgáltatnak két ember harcához, vagy hogy pontosabbak legyünk: egy nő lelki és fizikai kínzásához.
A Makrancos Kata esetében mindig kardinális kérdés az, hogy mit kezd a rendező a darab végével, vagyis Kata nagymonológjával. Kortárs horizontból tekintve ugyanis teljes képtelenségnek tűnik az, hogy egy nő ennyi kínzatás és kegyetlenség után képes arról beszélni, mivel tartozik egy nő urának és parancsolójának. 
Itt a szereplők egy fehér lepedőt feszítenek ki, amelynek egy lyuk van a közepén, ide van beszorítva Kata. A többiek körülállják, mint egy vacsoraasztalt, ő a főfogás. Monológját azonban nemcsak a megjelent nők gyomra nem veszi be, hanem egy idő után a férfiaké sem. Egyenként hagyják magára Katát, s mikor mindenki elment, ő is kibújik fehér lepléből, előhúzza azt a bizonyos fémtálcát, és mindenki nagy elégedettségére fejbe kólintja vele Petrucchiót. A befejezés így olyanná lesz, mint ez a tálca: túl egyszerű, túl könnyű, túl lapos. Börcsök Enikő Katájától ennél sokkal többet várunk el ennyi megaláztatás után.
Petrucchio az ütésre felébred álmából, kárörvendő szavait így már csak a közönség felé tudja szegezni, de a sorok teljesen értelmüket vesztik, hiszen a csatát többszörösen is elvesztette: „Szátok mért ily tátott? / Hárman nősültünk, ketten megszívtátok. / Jövőtök szépnek tűnt, enyém riasztott, / a győztes mégis én lettem: Sziasztok!”
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek