Még nagyban futó furórés sikerszériák, s alkalmasint már a szenvedelmes színházjárók emlékezetéből is réges-rég kihullott premierek, operettek és klasszikus drámák, etablírozott teátrumok és hevenyészett mosókonyha-stúdiók előadásai sorjáznak Tarján Tamás könyvében, mely a 2004-től 2007-ig terjedő időszak párhuzamos színháztörténeteit kínálja az olvasó számára. Persze csak kínálja, hiszen Tarján ítészi modora nem ismeri az oktrojt, s ilyesformán a recenzens is szabadsággal élhet, hogy az alábbiakban inkább a tudós szerző színikritikusi működésének ismertetőjegyeit lajstromozza. Mert jóllehet a kritika kritikája eredendően sikamlós műfaj, s a tárgyalt férfiú ráadásul visszatérő munkatársa jelen orgánumnak, mégsem ígérkezik haszontalannak Tarján Tamás műbírálói attitűdjének elemzése: a nehezebb, s rendszerint egyúttal hálátlanabb tárgyalásmód vizsgálata, amely épp ezért bőven kiérdemli figyelmünket és rokonszenvünket.

Tarján kritikusi ténykedésének vezérdallamát általában tanári és/vagy irodalomtudósi indíttatásából szokás magyarázni, s nyilván nem alaptalanul. Az előadások irodalmi értelmezésként való azonosítása, illetve az olvasóval, nézőtárssal kuláns módon – s gyakorta a színházi produkció hiányosságait kipótolandó – megosztott tudásanyag masszív jelenléte bizonnyal állandó ismertetőjegy. Csakhogy írásainak legalább ennyire meghatározó vonása az alkalmazott irodalmiság: Tarján kritikáiban szórja szét míves mondatait, amelyekből más alighanem szépprózai életművet fabrikálna. “Csordogál az este, mint az ikrás fényű méz” – írja egy helyütt, s e kitétel képszerűségével vetekszik ez a másik: “…a zamatból visszavehetne egy kiskanálnyit.”

S ez utóbbi fordulat már át is vezet bennünket egy újabb sajátság nyugtázásához – a kritikus híjával van az “egészséges” rosszmájúságnak. Híjával van, netán csak fegyelmezi magát, mindenesetre váltig nem játszik rá a kibiclelkű olvasó csúf ösztöneire, a frappáns gonoszkodásnak menetrend- és üzemszerűen kijáró helyeslő kuncogásra. Tarján nem ragaszt az épp formán kívül játszó vagy tehetségben stabilan szűkölködő színészekre háromszavas bélyeget, s ezzel – vélelmezhetőleg inkább akarva, mint akaratlanul – lemond a bennfentes gúnyolódások és becsületsértő elismerések filatelistáinak árfolyamnövelő tiszteletéről. Annál szívesebben empatizál, s annál találóbban dicsér, ahol csak erre módja nyílik. “Csuja Imre pocakja kőszikla, melyre színházak szentegyházát lehet építeni” – írja, s eme kiválólag üde és élvezetes formula olvastán nemcsak a remek színművész találó jellemzésén merenghetünk, de egyúttal azon is, hogy tán mégsem csak a vásott gúny teheti élményszerűvé és olvastatóvá a műbírálatot. S bár rácsodálkozhatnánk a meglepő felismerésre, miszerint a szerző nem restelli, hogy öröme telik a dicsérő szavak kimondásában, s hogy hozzávetőleg négy évtizednyi ítészi működéssel a háta megett változatlanul és szégyentelenül élvezi a színház mulatságát, most inkább néminemű tényközléssel próbálkoznánk. Tarján Tamás több is, kevesebb is egy forma szerinti színikritikusnál.

Vagy mégis, inkább csak több.