Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁGYUNKBAN AZ „ALIEN”

Együtt az ég alatt
2012. ápr. 3.
Vannak filmek, amelyeket a történet megbicsaklása, a rendezői koncepció apró inkoherenciái ellenére a benne látható alakításokért szeretünk. Az Együtt az ég alatt ilyen, s az már csak hab a tortán, hogy többek között egy plagizált disszertáció is fontos szerepet kap benne. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Nehéz nagyobb mázlit elképzelni egy forgalmazó számára, mint ami e film kapcsán a Mozinettel megesett: április 5-én bemutatott filmjük egyik főszereplőjéről – ennyivel talán nem lőjük le a sztorit – kiderül, hogy disszertációját teljes egészében egy másik tanulmányból másolta. Bár ez csupán egy momentum az ennél jóval komplexebb történetből, azt hiszem, keresve se lehetett volna jobb pillanatot találni a bemutatóra.

Monogám társadalomszerkezetünkben azt hisszük, hogy a hosszú kapcsolatok és együttélések szinte természetes velejárója a másik emberhez való közeledés és ezzel együtt a másság, az idegenség fokozatos felszámolódása. Bár a velünk együtt élőt legtöbbször továbbra is külön emberként kezeljük, mégis szeretjük azt hinni, hogy az egymás mellett töltött évek alatt a legfontosabb vonatkozások tekintetében megismertük és megértettük őt.
A német Jan Schomburg legújabb, második filmjében úgy döntött, hogy megcáfolja ezt a tételt. A fiatal értelmiségi pár (a nő angoltanár, a férfi doktorandusz) éli kényelmes középosztálybeli életét, és bár úgy tűnik, mintha a férfinak lennének apró problémái, alapvetően érzelmileg intenzív, boldog kapcsolatuk van. A szerintem már a német eredetiben is esetlen cím talán a mindig felhős észak-németországi égre vonatkozik, amely elől hőseink a napfényes Marseille-be menekül(né)nek. Ugyanis a férfi disszertációja leadása után – ezzel kapcsolatban merülnek majd fel bizonyos aggályok – a dél-francia kikötővárosban kap állást, és az előkészületek után el is megy, az egy héttel később utána induló Marthára hagyva a lakás felszámolását. Azonban egy nap múlva rendőrök állítanak be, akik a férj teljesen váratlan öngyilkosságának hírét közlik.
Sandra Hüller
Sandra Hüller
A tragédia által sokkolt nőnek két feladata van ezután: a múlt megértése és a továbbélés lehetőségének a biztosítása. Martha ezt a kettőt szokatlan módon ötvözve próbálja megoldani, ám ami a legfontosabb, hogy Sandra Hüller alakítása a filmnek ebben a részében a leginkább megrázó. Martha figurájában az a különleges, hogy folyamatosan hullámzik az őrület és a szenvedélyesség közötti vékony, időnként teljesen láthatatlannak tűnő határvonalon.
 
Már a film elején is feltűnik a reakciók extrém impulzivitása, amelyek a mindennapi normalitás határán mozognak, és nézőként gyakran nehéz eldöntenünk, hogy mikor is lépik át azt. A tragédia bekövetkeztével Martha számára a legnagyobb fájdalmat talán nem is élettársa elvesztése, hanem a becsapottság, megcsalatottság érzése és az önmaga érzékelési képességeibe vetett hit megingása jelenti, hiszen még csak nem is sejtette, hogy bármi gond lenne egykori férje lelki egyensúlyával. Ez pedig a korábbinál is kissé tovább löki a kiszámíthatatlanság, a fura viselkedés felé, amelynek lényege, hogy megpróbálja a múltat a jelennel úgy összekötni, hogy kiiktatja a tragédia bekövetkeztét a kettő közül.
A továbbiakban a történet vagy kétszer is megbicsaklik, illetve nem egészen világos, hogy miért is indultunk el egy bizonyos irányba, azonban Sandra Hüller elképesztőt alakít a vásznon. Ez a film is beíródik a nem tökéletes alkotásoknak azon sorába, amelyet a női alakítások tesznek emlékezetessé: legutóbb Meryl Streep juthat eszünkbe a Vasladyből, vagy mondjuk a megkattanó Björk a Táncos a sötétbenből. De ha az ábrázolt karakterre keresünk párhuzamot, egy másik Lars von Trier hősnő jut eszünkbe, Emily Watson a Hullámtörésből. Bess viselkedését ugyanis sokáig lehet a talán túl szó szerint értett, de nagyon mély hit és szeretet normalitás határain belül maradó megnyilvánulásának tekinteni, ám ott is az volt a különleges, ahogy ez szinte észrevétlenül radikalizálódott.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Nehéz erről a filmről írni, mert a történet további részének felfedése elrontaná a nézői élvezetet, mégis valahogy érzékeltetni kellene azt a bizonytalanságot, ami a folytatás során végig velünk marad. Ennek köszönhetően soha nem lehetünk biztosak benne, hogy a nő valóban elfogadta a megváltoztathatatlant, és túllépett a traumán, vagy elfojtás révén egy alternatív valóságot hozott létre, amelyben azért tud benne maradni, mert a körülötte lévők – talán azért, hogy közel maradhassanak hozzá – nem próbálják meg őt belőle felébreszteni. Múlt és jövő a traumatikus jelen kiiktatásával és a percepció megváltoztatása révén kötődik össze? Martha ugyanis levonhatta azt a következtetést, hogy ha korábban képtelen volt megismerni azt az embert, aki mellett éveket töltött el, akkor talán nem is érdemes a világ kifinomult megértésére fordítani az energiáit. Akkor ahhoz, hogy boldog életet élhessen, pusztán fel kell építenie magában azt a világot, ahol élni szeretne, és megpróbálnia a valóságot ahhoz igazítani. És ha valahol nem illeszkedik tökéletesen, nem a belső, mentális képen kell módosítani, hanem teljesen ignorálni kell az ebbe belerondítani kívánó valóságot.
Martha nem az álmai és a valóság között köt egy élhető kompromisszumot (mint legtöbbünk), hanem a valóság percipiálását és az ennek időnként ellenálló realitást próbálja minél kevesebb súrlódással összeegyeztetni. A kiindulópontot számára nem a külvilág, hanem saját belső világa jelenti, a többieket csupán arról kell meggyőznie (átvernie?), hogy ő is többé-kevésbé azt érzékeli, mint ők. De akik igazán közel akarnak kerülni hozzá, azoknak önmagukat feladva kell belemenniük a játékába (ez történik a második kapcsolatban is), és legalább részben az ő fantáziájához kell alakítsák a külvilágot. És itt jutunk el arra a pontra, amit sajnos maga a film nem tár fel eléggé: hogy nem csak a felesége előtt titkolózó férjet kell a cserbenhagyás miatt kárhoztatnunk, hanem legalább annyira a másikban zajló folyamatokat észrevenni nem tudó, a másik mássága iránt még a legmélyebb szeretetben sem eléggé nyitott Marthát is. 
Kétarcú film az Együtt az ég alatt, mert egyrészt kárhoztathatjuk második felének kissé érthetetlen céltalansága miatt, másrészt épp e révén sokkal több továbbgondolásra késztető kérdést hagy bennünk, mintha valamifajta válaszokkal, magyarázatokkal szolgálna. Még a film közepe táján felvetődő, a felfoghatatlan megértésének lehetőségével kecsegtető thriller szál izgalmasnak ígérkező nyomozása is levegőben marad.
Ugyanilyen kettősség figyelhető meg a hangvételben is: az egészet belengő bizonytalanság távol is tarthatna minket az egész, időnként kifejezetten bizarrá váló történettől, azonban az a fajta könnyed játékosság és kedves humor, ami a tragikus történet kibogozása és a szenvedés aprólékos bemutatása közben is rendre felszínre tör, magával ragadó. Talán kicsit úgy járunk, mint a Martha körüli férfiak: idegennek hat ez a film, azonban racionális megfontolásaink ellenére az általa létrehozott atmoszféra szinte akaratunk ellenére magába húz.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek