Szarka Gyula – Experidance: Toldi / RaM Colosseum, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2012
2012.04.02.

Olyan ez a Toldi, mintha egy bazilika oltáránál szerzetesi ruhába bújt ministránsok betlehemest játszanának, csakhogy a kis Jézuska helyett a bongyor hajú Miklós születne meg, mint megváltó hős. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Habár mindig is tudtuk, hogy értő kezekben lényegében bármi, akár a Magyar Értelmező Kéziszótár is színpadra vihető, Arany János Toldija után nem kapkodnak a rendezők. Egy zenei átiratnak ráadásul, amilyen Szarka Gyuláé (Ghymes) is, kényszerűen számolnia kell a sematizálás veszélyével, hiszen erősen behatárolt az a tartomány, amelyet egy „zenés költemény” – ez a produkció műfajmegnevezése – a cselekmény fő szálának, fontosabb dramaturgiai fordulópontjainak felvázolásán és a kulcsszereplők gondolati-érzelmi alapjellemzésén túl ténylegesen visszaadni képes. Ettől persze még születhetnek ragyogó feldolgozások, de komoly hozzáadott értéket kell apportálniuk, hogy a műfaji sajátosságokból fakadó veszteséget kárpótolni tudják. 

Jelenet az előadásból. Középen: György Rózsa Sándor
Jelenet az előadásból. Középen: György Rózsa Sándor

Nem árulok zsákbamacskát: A RaM Colosseumban bemutatott, Meskó Zsolt rendezte és Román Sándor koreografálta Toldi nem ilyen, de rögtön hozzá is teszem, legkevésbé Szarka teljesítménye miatt siklik ki a darab. Bár kétségkívül van valami furcsa ellentmondás a zenét illetően is. Szarka 2009-ben kiadott, 13 dalt tartalmazó Toldi albuma ugyanis (melyen többek között László Zsolt, Rátóti Zoltán, Pápai Erika és Stohl András énekli Arany János verssorait a különböző szerepekben) meglehetős szakértelemmel kivitelezett, a rockos, folkos, nép- és régizenei hangzást szerencsésen ötvöző, dallamszövésében és hangszerelésében is egységes benyomást keltő világzenei lemez. Ám ez a jellegzetesen közép-kelet-európai stílus felborul, korban és időben olyan méretűre tágul a RaM Colosseum színpadán a később hozzákomponált zenei kiegészítésekkel, amelyek szétfeszítik a korábbi kereteket. Nem lennék meglepve, ha mindez a rendező útmutatására történt volna így, hiszen Meskó ugyanezt teszi a maga helyén. Túldimenzionálja Aranyt, misztifikálja a Toldi-sztorit, mintegy szertartást celebrálva, és az éppen hibái miatt emberarcú, egyszerű, népmesei hősből röpke kétóra alatt átszellemült, delejező szemű, hófehér ruhában megdicsőülő új megváltót farag. Mert tudjuk, hősök kellenek a népnek, hogy merjen nagyot álmodni.

Szimeiszter Balázs látványvilága szakrális teret jelez. Könnyen mozgatható lépcsősorok gördülnek, róluk rózsaablak-mintás plexiüvegek merednek felfelé, a tér ívesen zárul, mintha egy katedrális főhajójának stilizált apszisát látnánk magunk előtt. Vörös kámzsás alakok mutatják fel szent ereklyeként Toldi Miklós majdani lovagi kellékeit a színpad közepén a nyitóképben. Arany elbeszélő költeménye eredetileg a XIV. században, Nagy Lajos korában játszódik, a túlsúlyos atmoszféra azonban – a reneszánszra és a végvári vitézségre tett számtalan utalás ellenére is – a sötét, misztikus középkorba húzza a képzeletet.  

Kovalik Ágnes
Kovalik Ágnes

A színen végig jelenlevő szerzetesi figurák: énekesek (Király: Egyházi Géza, Toldi György: Derzsi György, Bence: Józsa Imre, Toldiné: Fehér Adrienn), ők kölcsönzik hangjukat az Experidance táncosainak némajátékához (Király: Patonai Norbert, Toldi György: Varga Attila, Bence: Péli Róbert, Toldiné: Sátori Júlia). Toldi Miklós ellenben hang és tánc egyszemélyben (György-Rózsa Sándor), aki körül hemzsegnek a rossz lelkiismeret démonai (Falvai Miklós, Bistei Judit, Reszneki Domán), hogy aztán a rá váró próbák során könyörtelenül leszámoljon velük. A tér és idő kitágításának van egy mai, 2012-ből belépő csinos női szereplője is (Lány: Kovalik Ágnes), aki időnként narrálja a történetet, közben folyton Miklós közelségébe furakodik, áhítattal érinti meg földre rogyott alakját, fehér keszkenővel törli le gyöngyöző homlokát, majd a záróképben, felfedezve Miklósban a férfit, „frigyre lép” a megdicsőült hőssel. 

Nincs olyan részlet Meskó rendezésében, amely ne lenne túldagasztva. Bántó és hamis a Toldit övező gejl hőskultusz – nem a hétköznapi hősöké ez, mert azok hősként is megmaradnak hétköznapinak, hanem a politika és a média kitermelte sztároké, celebeké. Szegény Arany! Halljuk a szövegét, de nem halljuk a hangját. 

Meskó az intelligens lámpapark által vezényelt jelenetváltásokon és a dalokat „megelevenítő” szerepjátékszerű érzelmi dagonyázáson túl nemigen ismer más rendezői fondorlatot. Hol bábukat mozgat, akik a szerepkettőzések miatt tanácstalanul bámulnak ki magukból és ide-oda sodródnak a színen, hol teátrálisan túlgesztikuláltatja a szereplőket, mintha a világ összes kínja, baja, fájdalma, esetenként öröme hirtelen rájuk telepedne. A táncosok háromféle arcmimikát ismernek, de azt képesek minden átmenet nélkül, villámgyorsan váltogatni: vicsorogva haragos, ikonikusan szenvelgő és önfeledten vigyorgó. Minden őszinte emberi megnyilvánulás, érzelem, szó és tett, a természetességnek, a keresetlenségnek még a csírája is száműzve van a játékból, viszont mérhetetlenül sok a színpadiasság, a giccses cirkuszi fényár, az önelégült póz, a füst, tömjén, hamis önigazultság.

Sátori Júlia, György Rózsa Sándor. Fotók: Éberling András. Forrás: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Sátori Júlia, György Rózsa Sándor. Fotó: Éberling András (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Román Sándor koreográfiája méltó régi nagy híréhez: most is tartós émelygést okoz. Magára vessen, aki józanul, szakmai alapon közelít hozzá, Románnak ugyanis tök mindegy, hogy Toldi, Madonna vagy Che Guevara a főszereplő, a téma a magyar történelem vagy egy sci-fi, egy a cél: az árut el kell adni, ahhoz meg csili-vili, rézfánfütyülős csomagolás kell, meleg málé, nyereg alatt puhított tánckavalkád. Hogy a beltartalom zéró? Ugyan már, kit érdekel. 

Korábban megfogadtam, meg is írtam (nem itt, máshol), hogy nem írok több recenziót az Experidance-ről, mert van az a szint, amely nem érdemli meg a kritikai szót. Aztán, tessék, itt van a valaha szebb napokat látott és korábban nagyságrendekkel színvonalasabb programjairól ismert Budapesti Tavaszi Fesztivál, amely simán felveszi kínálatába Román Sándort és csapatát, amire képtelen vagyok szakmai magyarázatot találni. Csak politikait, mint amikor tavaly a kulturális tárca (pardon: államtitkárság) kiemeltként önhatalmúlag betuszkolta őket a függetlenek közé, a kiírás szerint innovatív, struktúrán kívüli előadókat és társulatokat tömörítő hatos kategóriába.

Hogy mit szólnak mindehhez a hagyományőrzés mellett nemegyszer kortárs gondolatisággal is kacérkodó vezető néptáncegyüttesek (Magyar Állami Népi Együttes, Duna Művészegyüttes), akik nem lépnek fel a Tavaszi Fesztiválon? Nem tudni, bár sejthető. Hallgatnak. S ha mindemellett komolyan veszem Vitézy Zsófia fesztiváligazgató válogatási szempontját, hogy a rendezvény egyik fő célja a hagyományápolás, akkor arra a következtetésre juthatok, hogy a nemzeti címkére oly büszke kultúrpolitika és egyik fesztiválszervező kirendeltsége Román Sándorék felemelésével és legalizálásával már a saját önmeghatározása szempontjából is kardinális, ám politikai hovatartozástól független közös hagyományunk relativizálását is megkezdte.

Vö. Mikes Éva: Retekintsfel! Retekintsfel! 

Szerző: Králl Csaba
Zeneszerző:  Szarka Gyula,  Koreográfus:  Román Sándor,  Rendező:  Meskó Zsolt,  Szereplők:  György Rózsa Sándor, Bot Gábor, Egyházi Géza, Csengeri Attila, Derzsi György, P. Petőcz András, Gerner Csaba, Józsa Imre, Makrai Pál, Fehér Adrienn, Ambrus Rita, Andrádi Zsanett, Simon Boglárka, Gábor Géza, Kovalik Ágnes, Jarábik Klára, Patonai Norbert, Falvai Miklós, Bistei Judit, Reszneki Domán, Varga Attila, Sátori Júlia, Péli Róbert,  Jelmez:  Zoób Kati,  Látvány:  Szimeiszter Balázs,  Producer:  Korom Norbert