Az I musici di Roma mindig tizenkét tagot számlált, s ha hihetünk a honlapjuknak, akkor a maiakat beleértve összesen harminchat, tehát három együttesre elegendő tagjuk volt az idők folyamán. Koncertmesterből jelenleg a hetediket fogyasztják, az akkori meg a mai játékmódjuk pedig ég és föld. No persze, lehet effajta fontos kérdésekkel foglalkozni. De azt is lehet, hogy egyszerűen megállapítjuk: egy átütően tehetséges és rendkívül szeretnivaló kamaraegyüttest fedeztünk fel magunknak.
 I musici di Roma |
Megvallom, fogalmam sincs róla, mikor hallottam az I musicit utoljára élő hangversenyen, rádión vagy lemezen. Gondolni sem sokat gondoltam rájuk úgy a 90-es évek eleje óta, amikor fokozatosan kivívták maguknak „a Vivaldi-játék historizmus előtti stílusának utolsó, megdönthetetlen bástyája” nem hivatalos címet, majd pedig az Il Giardino Armonico, szinte észrevétlenül, elébük nem vágott ismertségben, népszerűségben. Hja, a bástyák nehézkesen manővereznek! Az I musici azonban kifogott rajtunk, mert valamikor, amikor éppen nem figyeltünk oda, alapvető metamorfózison ment át, és bástya-mivoltát odahagyva, új alakban támadt fel újra: fiatal együttesként, üdén és karcsún. Ez persze nem csupán átvitt értelemben veendő, természetes, hogy a tagok között fiatalok is vannak, sőt ők alkotják a többséget. Ám a fiatalos zenei stílushoz a megőszült fejjel játszó tagok is hozzájárulnak – ami végbement, több mint nemzedékváltás. (Már csak azért is, mert időközben bizonyos fokú „nemváltás” is történt: az I musicinak ma már mutatóban sincs hölgytagja.)
A fiatal, üde, karcsú jelzőket természetesen metaforikusan alkalmaztam, s kétféle tulajdonságcsoportra céloztam általuk. Az egyik a lassan magától értetődővé váló, „régizenés” előadói stílus – pregnáns-tagoló frazeálás, erőteljes akcentusok, a disszonancia-oldás relációk hangsúlyozása, sok rövid hang, takarékos és differenciált vibrato-használat és a többi – általános trend, nem érdemes rá sok szót vesztegetni, mellőzöm is a továbbiakban. A másik, a fontosabb tulajdonságcsoport olyasmi, amit a fentiek önmagukban még egyáltalán nem garantálnak, és az a zenélés átütő ereje, eleganciája, sémákba-nem-merevedettsége, az a képessége, hogy a darabokban mindig új és izgalmas momentumokat tudjon megmutatni a hallgatónak. Ez a fajta frissesség, ez az állandó, vibráló jelenlét az, amely a szinte szolisztikus felállású együttes hangversenyét az egyes tagok rendkívül magasrendű technikai tudásával együtt élményszerűvé tette. És talán még egy fontos tényező: a műsorválasztás, amely – tiszta Vivaldi-estről van szó – a lehető legnépszerűbbet, A négy évszakot abszolút felfedezésszámba menő, remek darabok bemutatásával ellensúlyozta.
 Magali Mosnier |
A hangverseny első felét, egy szólista nélküli concertót követően, épp A négy évszak tette ki. A viszonylag rövid nyitódarabban (RV 156) az egyenlők között első Antonio Anselmi vezetésével játszó együttes még épp csak az első rokonszenvpontokat szerezte a közönség körében. Rögtön ezután azonban bebizonyosodott, hogy a leginkább közhelyes műsorrészre is jutott meglepetés: a négy hegedűverseny magánszólamát ugyanis, saját átiratában, egy fuvolista, a francia Magali Mosnier játszotta, ezáltal legalább egy vendégművész személyében megjelenítve a másik nemet a hangversenyen. Ezzel együtt számomra ez volt a hangverseny legkevésbé izgalmas része. Kifogástalan, tartásos, sokszor rendkívül virtuóz előadás volt, a képekben gazdag zene plasztikus megjelenítésével s néhány emlékezetesen szép pillanattal – ilyen volt az ősz varázslatos lassú tétele, abban is Francesco Buccarella varázslatosan érzékeny csembalózása –, ám mindezzel, már persze a legmagasabb mércével mérve, csak a kötelező eredményt hozták. Mert bármilyen briliáns fuvolista is Mosnier, azért a hegedűszólamot ő sem mindenütt tehette hangszerszerűvé, s ez a kis hendikep elég volt ahhoz, hogy ne játszhasson azzal a felszabadultsággal, elementáris vehemenciával, amely egy jelentős hegedűs előadásában akárhányadszorra is ellenállhatatlanná teszi a darabot.
Mint céloztam rá, a második rész volt a remek darabválasztások (és a jobbnál jobb előadói teljesítmények) félideje. A nyitó tutti-concerto (RV 158) izgalmas nyitótételt, konvencionálisabb, szordinált lassút és különlegesen szellemes zárótételt hozott, ám itt már nem lehetett nem hallani, hogy az együttes csakis azért szólhat olyan vonósnégyesszerű tökéllyel, mert minden egyes játékos magasrendű kamarazenész, különösen a két-két fős brácsa- és csellószólam tagjai. Ezt követően Anselmi mintegy mellesleg, igazán csodálatraméltó szerénységgel eljátszott egy, azaz egy hegedűversenyt („Il favorito”, R 277), az egyik legegyénibb, legizgalmasabb Vivaldi-szólóversenyművet, rendkívül szabad, csapongó, rögtönzésszerű lassú és roppant eredeti és izgatott, rendkívül virtuóz zárótétellel. Ezt a szólista bámulatos tökéllyel és könnyedséggel abszolválta, de még virtuozitását is háttérbe szorította hangjának, intonációjának formálásának ideális tisztasága. Elhallgattuk volna egész este.
Úgyszólván kuriózum volt a következő, négy szólistára (két hegedűre és két gordonkára) komponált concerto (RV 575), amelyben egészen sajátos színeket és szövésmódokat varázsol elő a szerző az előadóktól. Az egész darabot átszövik a játékos, visszhangszerű felelgetések a hegedű- és a csellópár között, különösen a két cselló egyesül sohasem hallott effektusokban. Igazán eredeti és pazar kompozíciót ismerhettünk meg sziporkázó előadásban, amelyhez képest a záró zenekari darab (RV 151) már afféle levezetés és lazítás volt a maga fergeteges kanásztánc-zárásával. A ráadásnak játszott Rossini-Bolero jóleső stílusváltást jelentett, a Parasztbecsületből vett zenekari részlet (csembalóciripeléssel!) talán kevésbé, ám azután – minden jó, ha a vége jó – a ráadások is Vivaldiban kulmináltak.