Az eltört korsó bonyolult színpadi feladvány, amely látszólagos egyszerűsége ellenére komoly dilemmákat vet fel. Bohózati helyzetekből építkezik ugyan, ám ezeknek erős társadalomkritikai élt ad: a széplányt sikertelenül molesztáló, elagyabugyált, parókáját elhagyva menekülő bíró akár konvencionális vígjátéki sablonfigura is lehetne, ha nem ő működtetné a helyi igazságszolgáltatás gépezetét.
 Kőszegi Ákos, Zeck Julianna |
Az igazságszolgáltatás – mondjuk így – anomáliái sajnálatos módon mit sem vesztettek aktualitásukból, sőt manapság még kevésbé hiszünk a Kleist által ambivalensebben ábrázolt fensőbb hatalomnak. Walter urat csekély hajlandóságunk sincs a törvényesség garanciájának tekinteni, a helyi kiskirályok korrumpálhatóságát pedig könnyen vezetjük vissza a központi hatalmi korrupcióra. Kleist egyszerre, jól kiszámított hatásmechanizmussal működteti a társadalmi vígjátékot és a konvencionális (bohózati síkon is értelmezhető) jellemvígjátékot, nem könnyítve meg az egyik vagy másik sík nyomatékosítását preferáló rendező dolgát. Ráadásul mindebbe még egy szép szerelmi történetet is vegyít.
A konstrukció rafináltan egyszerű: Ádám bíró otthonában vagyunk, s a dráma nagy része nem más, mint a tárgyalás folyamata. Hogy ki törte el a korsót, arra alighanem a legalacsonyabb IQ-szinttel rendelkező néző is gyorsan rájön, ám a tárgyalás alatt mégis sok apró fordulat történik. Hol szorulni látszik a hurok Ádám bíró nyaka körül, hol nagyobb lélegzethez jut, hol lezárhatná a pert, hol közbejön valami – és ezeket a történéseket többnyire nem a véletlen, hanem a színen jelen lévő (ám gyakran csak hallgató) szereplők motivációi generálják. Vagyis az egyszerűnek látszó cselekmény összetett folyamatok eredményeképpen jön létre, az egyértelműnek látszó helyzetek, jellemek, történések többrétegűek, többértelműek, a tipizáltnak tűnő szereplőknek megragadható egyéni vonásaik (is) vannak, s az előadásnak a történések sodrását éppúgy érzékeltetnie kell, mint a sok kis állomást (megakadást, tovalendülést). És akkor még nem beszéltünk a teátrális és a kortárs gesztusok arányairól vagy az utolsó jelenetről, a szöveg mélyén megjelenő (s rögvest idézőjelek közé is tett) irodalmi, mitikus utalásokról, vagy éppen a két változatban megírt befejezésről (melyek közül a rövidebb éppen a mondandót súlytalanítja el, a hosszabb pedig Éva különösen nehéz és hosszú monológja miatt támaszt nehézségeket).
 Bognár Gyöngyvér |
Talán a fenti dilemmákra is visszavezethető az, hogy Az eltört korsót érdemeinek sűrű elismerése mellett is viszonylag ritkán játsszák színházaink. Kecskeméten a Kleist-fordító, Kleist-kutató és alighanem Kleist-rajongó Forgách András vitte színre a darabot, akinél kevesen ismerik jobban a mű erényeit és megrendezésének buktatóit (s nem mellesleg: az a Forgách András, akinek egy korábbi Kleist-rendezése, A Schroffenstein-család a Budapesti Kamaraszínházban igen kellemes emlékként él bennem).
A kecskeméti előadás mégis felemás érzéseket kelt. Forgách nem a könnyebb utat választotta, vagyis nem hagyta meg az ábrázolt kor külsőségeit és ezzel együtt a tipizálás kézenfekvő sablonjait (az elvonatkoztatás lehetőségét maximálisan a nézőre bízva), hanem kiemelte a korból a cselekményt – inkább időtlenné stilizálva, mintsem a mába transzponálva azt. A Szakács Györgyi mai szabású, viselőit általában beszédesen, de nem hivalkodóan jellemző ruháit hordó színészek tágnak tetsző, jelentős mélységű színpadi térben mozognak. Menczel Róbert díszlete a bíró (és az igazság) házának kaotikus állapotát annak primer értelmében és szimbolikus voltában is megérzékíti. Innen-onnan összehordott bútorok, berendezési tárgyak egymásra halmozottan állnak a „tárgyalóteremben”, a bíró szobáját a színpad elejének süllyesztett tere jelzi. Az összehordott díszletkupacból aztán, ha kell, pillanatok alatt előkerülnek a funkcionális berendezési tárgyak, ám bőven akadnak olyanok is, melyek szimplán limlomnak tűnnek. Mindez megágyaz annak az atmoszférának, melyet Forgách rendezése sikeresen teremt meg; a káoszból igazi rendet senki nem akar teremteni.
Ám amilyen erős ennek az állapotnak, hangulatnak a megteremtése, annyira problematikus a ritmus és a részletek kidolgozása. A két részben játszott előadás első felvonása igen nehezen áll össze; gyakran nem érződik, hogy a széttartó cselekményszálak és különböző motívumok hogyan kapcsolódnak egymáshoz, nem mindig kapják meg a megfelelő hangsúlyt a történések alakulását befolyásoló apró részletek, egyes párbeszédek hosszabbnak érződnek a kelleténél. S általában elmondható, hogy a színészi játék egy-két fokkal teátrálisabb az optimálisnál.
Ennek több oka is lehet. Az egyik talán a kortársi attitűd és a kleisti szöveg helyenként nyilvánvaló ellentéte. Az a mai magatartási attitűd, mely az egyes szerepekből kibontható lenne, ugyanis néhány esetben kevéssé következik magából a szövegből. Porogi Ádám például első megjelenésekor laza, vagány srácnak, afféle helyi nagymenőnek mutatja Ruprechtet, ám már az első monológjából az derül ki, hogy egy nehézkes, bamba legény áll előttünk. Aligha véletlen, hogy az első felvonás leginkább konzisztens és legsikerültebb alakítása a Márta asszonyt játszó Bognár Gyöngyvéré – az általa képviselt attitűd időtlen.
 Fotó: Walter Péter (A képek forrása: PORT.hu) |
A teátrálisabbnak ható szerepformálás másik oka, hogy többnyire nem sikerül megtalálni a maguk természetességében is erősnek ható középhangokat (ami lehet ugyan koncepció, de talán annak is következménye, hogy nehéz belőni a színház második emeletére is elérő, mégis köznapian természetes hangszínt és hangerőt). Éva mintha egyszer sem szólna igazán őszintén Ruprechthez – így nem érződik kettejük kapcsolatának fontossága és a lány áldozatának jelentősége. Hasonlóképp Ádám bíró is mintha mindig játszana, még akkor is, amikor megdöbbenése őszinte vagy önmaga előtt próbálja tisztázni szándékait és lehetőségeit. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy Kőszegi Ákos egy tömbből, mégis darabosan faragja ki a szerepet. Nagy lendülettel és színesen játszik ugyan, de a színeket inkább néhány eredeti gesztusra, sajátos ötletre, poénra tartogatja; a megtorpanások, elbizonytalanodások kínjai, a hazugságból hazugságba menekülés elszánásai kevésbé érződnek alakításában.
A második felvonás aztán erőteljesebb és jelentékenyebb lesz az elsőnél. Szerkezete jóval feszesebb, a színészi játék egyenletesebb, erőteljesebb, s a végére kirajzolódik a hatalom általános állapota is. Merthogy Szemenyei János az első felvonásban jobbára sietős, pökhendi ifjú titánnak játssza Waltert: nem túl rokonszenves figura ugyan, de valószínűnek látszik, hogy lehet rá számítani az igazság kiderítésében. Szemenyei azonban fokozatosan építve a szerepet, minden didaxis nélkül, ám egyértelműen mutatja meg, hogy a Walter által képviselt állami hatalom legfeljebb eszközeiben, fondorlatosabb működési mechanizmusában tér el a bíró helyi hatalmi visszaéléseitől, hogy a törvényszéki tanácsos segítsége picit sem önzetlen, s hogy ha az adott kérdésben talán igazat is mond is, hazudik majd másban. Zeck Juli pedig jóval koncentráltabban és természetesebben, mégis színesebben mondja el Éva mindent feltáró hosszú monológját, mint az első felvonás dialógusait, ezzel hitelessé válik a két fiatal kapcsolata, s tétje is lesz a játéknak.
Happy end így távolról sincs, a bíró, ha más állásban is, de nyilván visszatér majd, Éva pedig ezentúl nem neki, hanem Walthernek tartozhat, amivel aligha jár jobban. Így ér össze minden erőltetés, látványos gesztus nélkül a kleisti és mai tapasztalás, életérzés, így lesz súlya, jelentősége a játéknak – még ha ehhez az első felvonás döccenőin keresztül is kell elérkeznünk.