Gergye Krisztián Társulata: Folyamatos jelen / Trilógia Maraton II/1-2-3, MU Színház
2012.04.16.

A független léttel járó kiszolgáltatottság egyeseket elbizonytalanít, másokat többletmunkára sarkall. Gergye Krisztián trilógiákba rendezett performanszokkal küzd az elmúlás ellen. KRÁLL CSABA ÍRÁSA, 1. RÉSZ.

Kőszeg, Pannonhalma és a Szépművészeti Múzeum „tájolós” múltfeltépései után Gergye Krisztián Trilógia Maratonja a középső harmadához, azon belül is a jelenbe és hagyományos színházi térbe érkezett. A „nincs pénz, csak ha betagozódtok” arrogáns kultúrpolitikai szólamra nincs, és nem is lehet hatásosabb válasz a függetlenség deklarálására – mint egy, a korábbiaknál is formabontóbb, személyesebb, intenzívebb művészi kiállás. Gergye, persze, ha malomkövet kötnének a nyakába, akkor sem tudna nem-kiállni és nem-protestálni. Ám ez az időben és térben vonatszerelvény hosszúságú s szélvész gyorsasággal megsemmisülő gesztus-sorozat most mégis egészen más. Mélyebbről jön és messzebbre mutat. Azzal meg sajnos nem lehet mit kezdeni, hogy egy olyan korszakban, ahol úri allűr a cinizmussal párosult maszatolás, már önmagában provokatív tettnek számít az őszinteség és az önvállalás.

Tárnok Marica, Gergye Krisztián és Pásztor Tibor a Folyamatos jelen / Első stáció januári előadásán
Tárnok Marica, Gergye Krisztián és Pásztor Tibor a Folyamatos jelen / Első stáció januári előadásán
Gergye tizennégy részesre tervezett sorozatát ilyeténképpen a kényszerűség – az érdemi támogatás hiánya – és a permanens közlésvágy egyszerre munkálta, azzal a zavarba ejtő, ám tőle egyáltalán nem idegen s önmagán jelentősen túlmutató alkotói hozzáállással, hogy a szokásosnál közelebb engedi magához a nézőt, már-már a privát szféra határain is túlra. 

A Folyamatos jelen három önálló stációja, mely egymást követő estéken került a MU színpadára, két, a XX. század második felében ikonná vált kortárs képzőművész (Francis Bacon és Lucian Freud) és egy képzőművészként is befutott kultikus filmrendező (David Lynch) munkásságával dialogizál. Ezek a kortárs paradigmák azonban nem önmagukban, önmagukért érdekesek a képzőművészeti reflexiókra mindig is érzékeny Gergye számára, hanem abban a kontextualizált közegben, ahol valójában az önvallomásé, az ön- és társulati élveboncolásé a főszerep. 

A Trilógia első, Studies of the human body címet viselő stációját vetített Nádas Péter-idézetek és Francis Bacon-képcímek sorvezetik. Képek nélküli címek, melyek arra várnak, hogy Gergye újraalkossa őket. A közel egyórás képalkotás-sorozatban aztán voltaképpen mégsem Bacon születik meg, hanem maga a performer, ami természetesen nem zárja ki annak a lehetőséget, hogy hamisítatlan idézetekre bukkanjunk, ahogy azt sem, hogy Bacon és Gergye tanúsága a testről a metafizikai térben összetalálkozzon. 

„Én vagyok a történet” – mondja Nádas. Gergye nem mondja, inkább mutatja, játssza, táncolja. Megéli. A lakonikusan fel-alá járkáló, keménykalapos, konszolidált külsejű „én” rohanvást válik saját ösztöneinek foglyává. Nyüszítő félelmek, néma sikolyok, belső szorongások, rejtett frusztrációk torzítják a testet pattanásig feszülő ideggóccá, a civilizált én árnyékaként lopakodó, kaján vigyorú, magát kéjesen illegető szellemalakká. 

A Studies… magánszám, bár nem egyszemélyes darab: többen tüsténkednek benne (Ágens, Tárnok Marica és Frigy Ádám), ki hanggal, ki megjelenésével lopva extrém színt a játékba, általában a színtér alulvilágított oldalsó vagy hátsó fertályán. E nem túl hangsúlyos, lidércszerű, látomásos szerepkörből csupán egy valaki tör ki karakteresen, eljátszva tükörképet, testvért, barátot, tusakodó angyalt, nyers ösztönlényt: az egyre koncentráltabb figyelemmel dolgozó Frigy Ádám. (És van még egy szereplő, aki nincs. Ezt a darabot ugyanis kivételesen háromszor játszották, kétszer januárban és egyszer most, annyi változtatással, hogy a civilizált én, mint egyfajta Gergye alteregó, aki mindvégig megőrzi konszolidált alakját, akkor még önálló szerep volt, amit Pásztor Tibor játszott. Ez a figura aztán a második előadásra kikerült a darabból, hogy a következőkben épp a hiányával tüntessen.)

Gergye Krisztián és Tárnok Marica
Gergye Krisztián és Tárnok Marica. Fotó: Kővágó Nagy Imre (Forrás: Gergyes Krisztián Társulata)
Gergye persze utánozhatatlan a maga nemében, ahol ő van, ott alapból nem létezik más szerep – még ha van is. Rajta keresztül nyílik meg a testiségnek az a csatornája, amelyről nem illik beszélni, amit nem helyes megmutatni, amivel nem tanácsos szembesíteni a nézőt. Amikor az emberből előtör az állat, megannyi vágy, kín, félelem, szorongás, és a képmutató szalonerkölcsiséget, ahol kirúzsozva, púderozva álcázzák a belső rothadást, elsöpri a nyers valóság. És Gergye ebből a szempontból tényleg könyörtelen, nem viccel, nem cizellál, és meglépi azt, amit meglépni zavaró és fájdalmas.

A két oldalról leszűkített s perspektivikusan eleve torzított tér közepén álló hatalmas, kissé elforgatott kocka alakú fémváz, mintha szándékosan játszana rá Bacon festményeinek tiszta vonalú, kontúros háttereire, amely, mint a vásznakon, keretet ad a tudattalan, az ösztön torz kitöréseinek. Ezzel a látványtervező Gergye a képzőművészeti hatást próbálja reprodukálni, hasonlóképpen a háttérfalnál játszódó triptichon-jelenetnél, amely Bacon kedvenc képfelosztása volt. Más esetben konkrétan „rámásol” egy festményt az egyik szereplőre, Béres Móni jelmezének és Károlyi Balázs sminkjének köszönhetően egészen hátborzongató valósághűséggel, aminek során Bacon Velázquez nyomán született X. Ince pápa portréja addig sikolt némán, kidülledt szemekkel tántorogva, amíg a pápaság (visszaszámlálva az Incéket: X., IX., VIII. …) szép csendesen el nem fogy. Erős képként vizionálódik Gergye és Tárnok Marica kegyetlen szürreális lovaglása is, de mintha ez már nem is Bacon, hanem Bosch világába furakodna.  

Így vagy úgy, inkább performansz ez, mint súlyozott előadás, ami rögtön megválaszolja a produkcióval szemben felróható hiátusokat is. Merthogy itt tényleg nincs elszöszmötölve semmivel, libikókán ülünk, emelkedünk és zuhanunk, ahogy a képek, a tempó, a jelenlét változó intenzitása parancsolja önkényesen. Helye, szerepe van a véletlennek és az esetlegességnek is, viszont ami elénk tárul, az kellően friss és gondolatébresztő ahhoz, hogy távoztunk után is hosszan elrágódjunk rajta. 

Arról nem is beszélve, hogy Francis Bacon művészete mintha egyre megkerülhetetlenebb lenne a modern táncművészeti körökben. Nemrég például Rényi András esztéta állította párhuzamba Bacon egyes képeit Frenák Pál Apokalipszis Frisson című koreográfiájával. A konklúzió: üres, steril, megbillent tér és benne a test, mely nem ábrázol, hanem megnyilvánul, mintegy az ösztöntől hajtva, és ugyanolyan torz, önmagából kifordult, belső képet fest az emberről, mint Bacon „szörnyűségesen eleven” hústestei a vásznon. Frenák ösztönvezérelt koreográfiáinak testisége, szexusa, érzékisége, mélylélektana többnyire mégis inkább szép és esztétizált, míg Gergyéé provokatív és kellemetlen. Frenáknál kivétel nélkül tökéletes, hibátlan testeket látunk, Gergyénél viszont minden test úgy tökéletes, ahogy van, nincs rajta semmi elhallgatni való, cenzúrázandó. Míg Frenáknál egyfajta koreszmény, testideál csapódik le, aminek természetesen van praktikus, tánctechnikai oka és magyarázata is – Gergye a hétköznapi testtel dolgozik. Wayne McGregor, korunk egyik legfoglalkoztatottabb kortárs koreográfusa tavaly szintén Baconből (nem „ről”, hanem „ből”!) készített balettet Az érzés anatómiája címmel Párizsban. Így aztán lassan kezdek hinni Rényi azon megállapításának (is), hogy a tánc sokkal közelebb áll a képzőművészethez, mint a színházhoz, aminek értelemszerűen a nem-ábrázolás, az absztrakció az elsődleges magyarázata. 

A cikk második része hamarosan olvasható – a szerk. 
 
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Trilógia Maraton II/1 - Francis Bacon 1909-1992. Második trilógia: Folyamatos jelen. Első stáció: Studies of the Human Body.,  Rendező, koreográfus, látványterv:  Gergye Krisztián,  Szereplők:  Ágens, Tárnok Marica, Gergye Krisztián, további férfi szereplők,  Zenei szerkesztő:  Philipp György,  Jelmez, kellék:  Béres Móni,  Smink, maszk:  Károlyi Balázs,  Videó, dokumentáció és vetítés:  Nay Tilda,  Fény:  Katonka Zoltán,  Dramaturg konzultáns:  Miklós Melánia,  Pszichológus konzultáns:  Csigó Katalin
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A Trilógia Maraton c. performanszsorozat létrehozására (2011)