Nem döntés kérdése a hatalmiság, és nem mindenki tudatos manipulátor a színpadi történés bonyolult hálózatában, mint Hedda (Kézdi Imola) vagy Brack (Hatházi András), viszont szükségszerűen résztvevője az egymáson élősködő társas létezésnek. Az alkoholista zseni-mentő, kvázi-titkárnő-inspirátor Elvstedné (Györgyjakab Enikő – az előadás másik verziójában Pethő Anikó) könnyedén vált Lövborgról Tesmanra; Julle néni (Varga Csilla) a mindörökké gondozó, pótanya és betegápoló a húga halála után máris egy másik beteg beszerzésén gondolkodik – legyen bármilyen, ám a másikból való aránytalan szociális-energetikai lakmározás fullasztó teret hoz létre. Hedda Gabler az egyedüli, aki – jóllehet maga is részese ennek a játéknak, és részt vesz a hiány-termelésben – szenved ettől az ürességtől.

Andrei Șerban rendezése erősen testiként mutatja ezt a fajta létezést. A kotnyeles, termetes Tesman kisasszony folyton a kanapé végébe szorítja Heddát, szó szerint rátelepszik, a gyereket firtató kérdésekkel mintha a test belsejébe is szeretne befurakodni. Hedda térvesztése is testtörténetként jelenik meg: miután zsarolható lesz Lövborg (Szűcs Ervin) halálával, Brack megerőszakolja, örökös jogot formálva erre az örömre, a Tesmantól (Bogdán Zsolt) való terhességben egy másik férfi teszi rá a jelét. A vágy titokzatos tárgyából használati tárgy lesz. Öngyilkossága mégis mintha nagyobb titkot takarna a szomorú megalázottságnál. A plexiről véresen lecsúszó, tábornoki ruhába öltözött Hedda halálát kétértelmű tisztelgésként is érthetjük a hangszórókból hallható apai – egyfajta felsőbbrendű tisztaságot előíró – életelvek előtt. Az arisztokratikus arrogancia beteljesítése és egyben kigúnyolása a kisszerűség emberi díszletei közt. S még sok minden más, hiszen a Lövborgot eltaláló golyó, amely a hírmondók (ál)kíméletes beszámolójában a fejtől egyre lejjebb csúszik, az értelem-érzelem-ösztön útvonalán a szíven keresztül az ágyékig, az élettörténések amorfabb természetéről ad számot.

A fullasztó atmoszférát Carmencita Brojboiu sötétzöld, hatalmas plexiüvegekkel és függönyökkel határolt szobája laboratóriumszerűen zárja magába. Költői, a termékenységet és az életet visszavonó tér ez, amelyben minden női szerep – a femme fatale, a mártír-múzsa, a kurva (Varga Csilla), az aggszűz – a férfi-aktivitáson keresztül értelmeződik. Szépen kidolgozott metafora a kézirat-gyerek, amelyet Tesman Hedda térdeit szétnyitva húz ki a fotel alól, s amit – egy másik szerelem gyümölcseként – a feleség féltékenységből dob be a kályhába.  

Az előadástól azonban mi sem áll távolabb, mint életbölcsességgé, szentencia-igazsággá fordítani ennek a világnak a tanulságait. Színházként messze nem azt a kínos állítást vágja a néző szemébe: ilyen a világ rendje. Ennek a lehetőségét már a belépés pillanatában leszerelik az alkotók: akárcsak a Suttogások és sikolyokban, Șerban előző kolozsvári rendezésében, itt is nejlon cipővédőbe bújva lépünk a térbe, s ez az apró, praktikus (a díszletet védő) gesztus szemlélődő résztvevőkké, látogató vendégekké tesz minket a térben; mindvégig egy lépésnyire maradva az eseményektől. Nem ez az egyedüli, nem is a legerősebb eszköz, amely eltartja a nézőtől az előadást egy gazdagabb befogadói helyzet érdekében. A játék magas színvonalú humora, a túlzóan karikírozó színészi játék, az érzelmi feszültségpontok és a karaktertípusok film noir-os mozdulatokon, sziluetteken keresztül történő átszűrése, az ötvenes-hatvanas évek slágereire eltáncolt konfliktusok folyamatosan idézőjelbe teszik a látottakat, s magát a drámát viszonylagosítják. Ahogyan Hedda szemléli iróniával a Lövborg és Thea közt zajló szirupos szerelmi drámát, úgy az ő halálát sem fedezik fel rögtön. Minden kicsit elszigetelt marad, ettől pedig szánalmasan nevetséges vagy éppen jelentéktelen lesz. 

A színészek ismerős típusokat formálnak meg, egyszerre működtetve a zsánerre való reflexiót és egyéni arccal rendelkező személyiségekként alkotva meg saját figurájukat. Kézdi Imola Heddája a legkevésbé elrajzolt, viszont pontosan használja a karakteréből fakadó ambivalenciát a nézői eltartás vagy empátia felkeltésére. Bogdán Zsolt Tesmanja Julle néni hatalmas mellén pihenő infantilis papucsférj, az örökös másodhegedűs szakmai és szerelmi értelemben egyaránt. Nőket megszégyenítő hisztit vág le a bizonytalan kinevezés hallatára, földre rámolja a művirágokat, letépi a bútorokról a huzatot (szép jelenet az ezt követő átdíszletezés: színházi jelentést nyer a takarítás). Mellette Szűcs Ervin Lövborgja, a széles karimájú kalappal, kétszer akkora termetével, no meg a vékonyka könyvével, amely a civilizáció történetét fogja át, véresen komikus macsófigura. Hatházi elegáns agglegényt játszik, aki felelősséget nem vállal, viszont a házasság tejszínét lefölözné: perverz alak, aki bonbonnal a kezében mászkál, ravaszul vadászva az alkalomra. Varga Csilla Julle nénije a decensnek mutatkozó, álszerény, de mindent megtapintó, minden titokra éhes vénlány – vörös hajú prostiként képregényfigura. Györgyjakab Enikő rekedtes hangja, ártatlanul bodros haja, lelkes, ugyanakkor félénk mozdulatai karakteressé teszik a naiv Theát. 

Șerban Heddája nem hibátlan. Az egyik hiány Berte (Csutak Réka) alakjának jellegtelensége: a többi szereplőhöz képest nem jelentésadó eleme a viszonyhálónak. Épp emiatt nem lép túl a voyeur-ség általános jelzésénél a plexi mögüli leselkedése, pedig ez fontos, máshol szituatív gondolata az előadásnak. A másik merész vállalás a szünet nélküli, két és fél órás játék, amely hullámzó figyelmet eredményez – a fogyó levegő miatt pedig az előadás vége felé aránytalanul sok nézői energia pazarlódik pusztán a test megtartására.