Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DETEKTÍV HELSINGÖRBEN

Az eredeti Hamlet / Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
2012. márc. 17.
Mezei Kinga Hamlet-rendezése eljátszik a gondolattal, hogy kinyomozza a családi tragédia feltételezhető indítékait. A „bűnügyi tragikomédiában” azonban a tragédia szembe feszül a komédiával, amelyhez beugróként nem árt jól ismerni az eredeti sztorit. Apropó: melyik eredetit is? MIKLÓS MELÁNIA ÍRÁSA.

Mészáros Árpád
Mészáros Árpád (Hamlet)

Hogy az olvasónak ne kelljen találgatnia, szeretném az elején leszögezni: az előadás ezer sebből vérzik. Olyan, mintha maga a jól kitalált koncepció csalta volna egérfogóba az alkotókat – pedig az ötlet, annak ellenére, hogy nem túl eredeti, nagyon is adekvát (lehetne). Figyelembe véve a történethez érezhetően nagy kedvvel kidolgozott és hozzáadott krimi-szálat, mindez jól is elsülhetett volna, az eredmény mégis egy értetlen közegben partot érő színésztrupp „mesterkedése”, felemás hatással és az optimálisan elvárhatónál lényegesen kevésb. tartalommal. A magát Hamlet-ismeretei alapján beavatottnak érző néző nem is tehet mást, minthogy ennek az ügynek a nyomába ered, a szünet nélküli két órás időtartamban.

A Hamlet eleve bűnügyi történet, főszereplője, a királyfi ősidők óta egy feltételezett apagyilkosság bizonyításáért nyomoz, melynek tétje a saját sorsa, élete. Minimum Géher István óta tudjuk, hogy „a nagytragédiák – cselekményük kezdő fokán és erkölcsi végelemzésükben – bűnügyi történetek”, tehát jóval többek is ennél: a kriminalitás dramaturgiája egyben a mitologikus létértelmezés alaphelyzetét teremti meg. Nem véletlen, hogy a drámairodalom egyik legnagyszerűbb Shakespeare-szövegéből az alkotókat inkább ez utóbbi foglalkoztatja. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne megfordítani a hangsúlyokat – mint ahogyan Mezei Kinga meg is kísérli ezt –, azonban érdemes ennek minden következményét számba venni.

Ralbovszki Csaba és Molnár Zoltán
Ralbovszki Csaba (Horatio) és Molnár Zoltán (Fortinbras)

Például azt a nagyon is szembeötlő tényt, hogy mi történik, ha nem Hamlet a főszereplő. Az előadás szándékosan köztes helyzetet vállal fel, amikor Hamlet családi történetében tartja a „kizökkent az idő”-t, míg a detektívként a színpadi cselekmény abszolút főszereplőjévé váló Horatióhoz rendeli az „én születtem helyrehozni azt” szerepkörét. Hamlet innentől kezdve bármit tesz, annak sorstörténete egészében nem lehet relevanciája. Mint ahogyan nincs is, hiszen az egyre inkább magányos kakukktojássá váló, titokzatos nyomozó állandóan figyelmeztet az ős-titokra, amely akár egy kívülről jövő váratlan megfejtés, megoldást jelenthet az összes hamleti kínlódására, kérdésre. (A nézőben persze fokozódik a kíváncsiság, hogy mennyire tud majd meggyőző válaszokat adni, és mire – mivel azonban az előadás ezen a ponton leplezi le magát, a végén erre még visszatérünk.)

Ralbovszki Csaba Horatio szerepében afféle Poirot-prototípusként jár-kel nagyszerűen a történetben: hol sétabottal, hosszú ballonkabátban tűnik fel settenkedő vagy fontoskodó alakja, hol Sherlock Holmes-i nagyítóval vizsgálódik, s gyűjt nyomokat, mint egy mai helyszínelő, hol és főleg figyelmet terel el (nem tudja elégszer elmondani az „Itt valami bűzlik!”-et ahhoz, hogy rá is terelődjék némi gyanú). Bajuszos, parókás, sokat sejtető tekintete összenéz és kikacsint, kvázi közösen nyomozunk, mintha mi is tudnánk a titkot. Ez persze nem más, mint a krimi-dramaturgia kedvelt eszköze, a suspense, illetve annak egy sajátos formája. A résztvevő feszültségkeltés definíciója szerint a cselekményre vonatkozó információkkal való olyan gazdálkodás, amikor szándékosan máshogyan informáltak a nézők, mint a szereplők, így a feszültség abból adódik, hogy vagy többet, vagy kevesebbet tudunk náluk. Filmeknél – gondoljunk csak a Poirot-ra vagy a Helyszínelőkre – általában többet tudunk: ahogy gyűlik a nyomozati bizonyíték, előre (azaz a visszafele) is épül a gyilkosság őstörténete, míg a detektívregények feszültsége éppen abból adódik, hogy az olvasó kevesebbet tud, mint a szereplők, tudásszintje egyszerre fejlődik a nyomozóéval.

Béres
Béres Márta (Ophelia) és Mészáros Gábor (Laertes)

Az eredeti Hamlet esetében a detektív figurája tulajdonképpen megtévesztés, az előadás számos más jelet helyez el a néző számára, hogy jó nyomot követhessen. Ehhez azonban egyrészt az első pillanattól kezdve gyanakodnia kell, másrészt célszerű behatóan ismerni az eredeti történetet. De hogy melyik eredetit? Na, ebben nincs meglepetés: a Shakespeare-it. Az ugyanis szintén csak félrevezető alibi – s tekintsük ezúttal jóindulatúan a játék részének –, hogy az alkotók a híradásokban az eredeti darabra is hivatkoznak az adaptációval kapcsolatban, és még csak nem is a Thomas Kydnek tulajdonított és Shakespeare korában játszott Ős Hamletre (amely köztudottan elvesztett), hanem a XII. századi dán történetíró, Saxo Grammaticus XVI. században kiadott latin nyelvű Gesta Danorumjára, amely reálisan szintén nem hozzáférhető forrásmunka.

Elég tehát „csupán” a Shakespeare-i Hamlet-történetet naprakészen ismerni ahhoz, hogy értékelni tudjuk a Mezei Kinga és Góli Kornélia által készített átiratot, a képzelet szabad játékaként. Ebben a „kettős olvasatban” válik értelmezhetővé az „alkotói szándék”, amely azonban maga sem teljesen eldöntött – tragédia és komédia dolgát illetően. Az előadás igyekszik – egy nagytragédiához képest kifejezetten szokatlanul – sokat nevettetni: tele van burleszk-elemmel (mint pl. a Stan és Pant idéző gólyalábas illetve párnahasú Rosencrantz és Guildenstern, vagy a bárhol üzekedő Gertrudis és Claudius kettősei, a felpörgetett mozgások) valamint helyzetkomikummal (ezek közül két témakört emelnék ki: a háborús fenyegetettséget tudomásul venni nem akaró gesztusokat és az egymás arcába beszélő genius locit).

Számos ziccerlehetőséget rejt a díszlet is, a maga eklektikusságával: ide-oda tologatható miniszínpadok, ajtók, keretek, ablakok, oszlopok, belógó takarások, függönyök. Minden olyan, mintha épp most esne szét, vagy a lomtalanításból szedték volna össze: a királyi trón állítható irodai székpár, lámpások pislákolnak a diófapác-oszlopokon, az előtérben egy földsávot látunk, a háttérben szélturbinát. Emellett több olyan aránytévesztett elem helyezkedik el a színpadon (pl. egy felüljáró képeskönyv-szerű, kicsinyített / nagyított mása), amelyek a nyolcvanas évekbeli tévéjáték- vagy bábszínház-fílinget erősítik. Szóval mindennek van valami tákolmányjellege, miközben (a díszletet és batikolt jelmezt is tervező) Mezei Kinga képzőművészeti érzéke is megmutatkozik néhány felejthetetlen pillanatra. Az összevisszaságból olykor összeáll egy-egy festményszerűen harmonikus kép: az egyik legszebb jelenet, amikor a Gertrudistól búcsúzó őrült Ophelia magával húzza fején az ajtóból a függönyt.

Jelenet
Fotó: Molnár Edvárd (A képek forrása: Kosztolányi Dezső Színház)

Ha ismerjük az eredeti történetet, már a legelején feltűnik, hogy kapunk egy rövid előjátékot, amelyben valakit megölnek, marad utána egy fél pár cipő és a színpadképbe végig belógó akasztófakötél. Így jelentése van a Szellem megjelenésekor a lepedő mögötti árnyéktánc ügyetlenkedő csináltságának, a némafilmszerűen felgyorsított akcióknak (pl. Hamlet és Ophelia szó nélküli veszekedésének), de legfőképp a darab központi, meta-jelenetének, az Egérfogónak. Ebben ugyanis nemcsak a Gonzago megöletését bábozzák el a színészek, hanem előjátsszák Az eredeti Hamlet egészét, előrefele és vissza is, nem is egyszer, összefoglalva a cselekmény főbb dramaturgiai pontjait a Szellem-idézéstől a végső párbajig. Össze is zavarodunk, hogy akkor ki kicsoda, kinek a micsodája, és mi motiválja a tettét, ám ahogy haladunk tovább a történetben, szépen sorban minden kérdésünkre jól megalapozott gyanút kapunk. Ha innen nézem, akkor ismereteink a gyilkosságokról előrébb járhatnak, mint a detektívé, ezért nem hat a meglepetés erejével, amikor az előadás végén, akár egy jó helyszínelő, be is mutatja a bizonyítékokat, és értelmezve újrajátszatja a színészekkel a kulcsjeleneteket. Ha azonban onnan nézem, hogy e hosszadalmas leleplezés egy újabb alibi, akkor érdekes feltételezésre juthatunk.

Amennyiben minden színész azt játssza, hogy Az eredeti Hamletben játszó színész, akkor az eredeti Hamlet-jelenetek és esztétizált pátoszuk – pl. a nagymonológ közben Hamletre hulló eső, a mennyezetről kiömlő zsák szétszóródó pora, a föld és a sár – is csupán idézőjelben értendők. Ugye, kedves Poirot?

Vö. Proics Lilla: Ja? Beszélni akarsz velem? 
Roginer Oszkár: Az eredeti Hamlet Szabadkán
Ugrai István: Hamlet Gyulaházán 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek