 Amr Waked és Ewan McGregor |
Nem csekély fantázia kell egy olyan mozista tételezéséhez, aki tűkön ülve számolja a napokat a legújabb Lasse Hallström-film premierjéig – pedig a svéd giccs-mester finom csengésű nevéhez számos szolid siker köthető az utóbbi évekből. Akad köztük míves történelmi film (Árvák hercege), egzotikus tájon bonyolódó szerelmi történet (Kikötői hírek) vagy éppen burleszk-elemekkel dúsított kaland (Casanova) is, ám témájuktól és hangvételüktől nagyobbára függetlenül egyazon jámbor generálhumanizmus és váltig jellegtelen rendezői közelítés fémjelzi őket, melyekért olykor Oscar-eső dukált (Csokoládé), máskor pedig a méla közöny (Kedves John!). S egyre inkább az utóbbi, hiszen Hallström szofisztikált ízlése egy ideje jószerével a kábelcsatornák melodrámainak kifinomultságát idézi föl – igaz, azért esetében többnyire első vonalas színészek asszisztálnak a nagybani szívmelengetéshez.
Nincs ez másként a legújabb opusznál sem, amely éppolyan sótlan jóindulattal keresi közönsége kegyeit, mint hamar elfeledett előzményei. Pedig az egyszerre egzotikus, unalmas és buggyant cím alapján akár szokatlanabb élveket is remélhetnénk tőle, netán olyan szatírát, amely hű marad a szüzsé alapját jelentő Paul Torday-bestseller karcosabb szelleméhez. S voltaképp a nyitányban, sőt, a film első harmadában eleven maradhat ebbéli reményünk, mivelhogy a bizarr lazactelepítési ügylet körül bonyolódó cselekmény eleinte kedvesen elrajzolt figurákra és szordínósan komikus helyzetekre fókuszál.
Azzal indul a mese, hogy egy brit bomba egy afgán mecsetbe talál, ennek nyomán pedig a brit miniszterelnök géppuskabeszédű sajtófőnöke (a film legsikerültebb karakterét lefegyverző lendülettel és komikai érzékkel alakító Kristin Scott Thomas) rögvest valami jó hír után kezd vadászni az angol-afgán kapcsolatok melegségét illusztrálandó. S mi lehetne erre alkalmasabb, mint egy Skóciában székelő, New Age tanok iránt hevülő jemeni sejk (a szenteskedő manírokban erős Amr Waked) bizarr lazactelepítési terve, mely röviddel ezelőtt éppen hősünk, a megszürkült, bogaras tudós (Ewan McGregor) asztalára érkezett? Szürke és bogaras tudós-hősünk ekkor még a ráció és egy elhidegült házasság talaján állva élből blődségnek nevezi a tervet – ám a minisztériumból érkező bíztatásra végül csak rászánja magát, hogy aztán a horgászat erkölcséről papi hangon okoskodó sejk és a bevetésben eltűnt pasiját sirató titkárnő (Emily Blunt) segítségével nem csupán botor kételyeitől, de rideg feleségétől is megszabaduljon.
Hallström kezdetben többé-kevésbé szórakoztatóan vázolja a halászati hivatal életvilágát és az ügy politikai háttértörténetét, de hamar megretten az élcesebb szatírától, és inkább McGregor és Blunt összemelegedésére irányítja lankadó figyelmünket. Meg kell hagyni, a tesze-tosza szobatudós és a megtört szívű titkárnő románca korántsem bájtalan, s némely jelenete felettébb hatékonyan lágyítja a nézői szívet (ilyen például, amikor az ügyetlen McGregor egy hosszas lelki fröccs után egy szendviccsel próbál kedveskedni fölötte zabos munkatársának) – de mindez csupán addig tart, amíg a film jótékony homályban hagyja az alant bontakozó érzelmek folyását.
 Emily Blunt és Ewan McGregor (A képek forrása: PORT.hu) |
Mi tagadás, Hallström nem bírja sokáig, a meglepően gusztusos testű tudós hirtelen félmeztelen vallomásba kezd, s innentől a Lazacfogás Jemenben nívója nagyjából a legócskább romantikus komédiák szintjére süllyed. Hanyagul odavetett, szervetlen mellékszálak, hervasztóan suta tréfák, és egy kedvesen bornírt jelképrendszer (hősünknek szemben kell úsznia az árral és a megszokással, akárcsak a lazacoknak) csipkézik a korlátaitól szabaduló tudós és a titkárnő fejlődéstörténetét, amelyet a kompromisszumoktól sosem rettenő direktor végig kábítóan egykedvű modorban és rendületlenül semmilyen képekben vezet elénk.
A megrázóan bugyuta zárlat pedig alighanem még a műfaj legelvakultabb rajongói számára is több lenne a soknál.