Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖNÖK KÉRTÉK?

A boldog ember / Móricz Zsigmond emlékest a Vígszínházban
2008. dec. 24.
Mindig is kételkedtem abban, hogy bármi értelme lenne egykorvolt színházi pillanatok pontos rekonstrukciójának. Görög drámát ma úgy játszani, ahogy kétezer éve? Kinek? Minek? Lehetetlen és értelmetlen, amellett színre vivő kortársunk fantáziátlanságáról is tanúskodik. JÁSZAY TAMÁS CIKKE.

A hazai kulturális intézmények többsége penzumként teljesíti az idei Nyugat-évből fakadó kötelezettségeit, ám kevés olyan akad közöttük, melynek személyes kötődése lenne a legendás periodikához. A Vígszínház e kis létszámú boly büszke tagja, hiszen 1911. november 26-án, vasárnap délelőtt 11 órakor az irodalmi köztudatba alig három évvel korábban berobbant Móricz Zsigmond tiszteletére éppen a Víg patinás falai között szerveztek matinét kollégái és tisztelői. Eleink irodalomszervezői készségének ékes bizonyítéka, hogy a felkapott szerzőt nem annyira írói elefántcsonttornyában, mint inkább a népes olvasói tábor közvetlen közelében akarták tudni. A matiné központi szervezőelve természetesen Móricz személye volt: róla és neki szóltak a műsorszámok. Meg tőle is: erre az alkalomra készült egyfelvonásos komédiája, az Aranyos öregek, melyet a kortársak szemében alighanem az tett valódi különlegességgé, hogy a férje 1910-es halála óta visszavonultan élő Blaha Lujza vállalta a darab női főszerepének eljátszását (egyébként két évvel korábban éppen Móricz Sári bíró című színművében aratott jelentékeny kritikai és közönségsikert, tán innen az indíttatás).

Hegedűs D. Géza az előadásban. Fotó: vigszinhaz.hu
Hegedűs D. Géza az előadásban (Fotó: vigszinhaz.hu)

A Vígszínház – és koprodukciós partnere, a Magyar Televízió – alapötlete, vagyis a kilencvenhét évvel ezelőtti Móricz-matiné leporolása és megismétlése egyrészt kézenfekvő, másrészt meg dicséretes idea – jelen és múlt termékeny dialógusának szokatlan lehetősége ez, melyet, bármilyen sajnálatos, a szervezők ezúttal elmulasztottak. Mert hiába egészült ki az önmagában nyúlfarknyinak is alig nevezhető, a semmitmondóan ünnepélyes összekötő szövegek beerőszakolásával is mindössze hetven percesre hizlalt matiné Forgách Andrásnak a – Móricz magánéletéből egyetlen, színpad után kiáltó epizódot feldolgozó – Tercettjével, az összbenyomás még így is a kínostól az elviselhetőig terjedő skálán mozgott. Az estet rendezőként jegyző Hegedűs D. Géza ugyanis túlságosan tisztelettudóan bánt az alapanyaggal, és a suta megoldásokat az unalmas deklamálással váltogató előadás elsősorban emiatt nem válhatott valódi élménnyé.

Nem véletlen, hogy díszlet- és jelmeztervezőt nem jelöl a külön az alkalomra készült, színvonalas és informatív színlap: nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy észrevegyük, a díszletraktár századfordulós enteriőrt ábrázoló közhelypaneljeiből épült a színpadkép, s a két jókora asztal mellé kiültetett, jelenésükre méla unalommal várakozó színművészek jelmezei kapcsán hasonló megfontolásokról számolhatunk be. A költséghatékonyság jegyében mindezért nem is kárhoztatnánk senkit. Azt viszont nem értjük, hogy a konferansziéként felléptetett Fesztbaum Béla miért szmokingban feszeng, ahogy azt sem, neki miért van mikroportja, miközben a többieknek nincs (igaz, szükségük sincs rá). Talán az ő kívülállását demonstrálnák ily módon? Lehet. A Nyugat ihlette fel- és levezető szövegei gondosan nem haladják meg egy középiskolás nebuló ismeretanyagát és szókészletét. Ja persze, nem a Móricz-filológusoknak, hanem a széles közönségnek szól az est: mégis hiányolom a merészebb anyagkezelést.

Kamarás Iván feledhető (Ady: Levélféle Móricz Zsigmondhoz) és Hegedűs D. Géza lelkes (Móricz unásig ismert szavai a Hét krajcár születéséről, illetve A sasfiók című novellája) produkciójának részletesebb bemutatása elvenné a helyet az est egyetlen, valóban értékelhető műsorszámától. A születése után nem sokkal már klasszikussá érett Hét krajcárt Pap Vera olvasta fel. Pontatlan így, hiszen a novellát előadta; ám nem egyszerűen dramatizálta, s szerencsénkre nem is drámázta túl. Pap Vera a szöveget a legapróbb lelki rezdülések iránti nagyfokú érzékenységgel, kivételes megjelenítő erővel tolmácsolta, s lelki szemeink előtt máris pergett az elszökdösött krajcárok utáni hajsza tragikusba forduló mozija. A matinét záró Aranyos öregek ujjgyakorlat, kedveskedés a kedves közönségnek – nem több és nem kevesebb: Rajhona Ádám, Kern András és Lukács Sándor hangos sikert aratott ripacsériája helyett mégis Kútvölgyi Erzsébet bölcs szépasszonyának nemes tartására emlékezünk szívesebben.

Az est második részét kitevő, s rövidített formája ellenére is olykor hosszadalmasnak tűnő Tercettbe újra amolyan elidegenítő effektként keveredett Fesztbaum, s ha netán némi megrendülést éreztünk volna a férj-feleség-szerető színpadi regényének végén, azt magabiztosan semmisítette meg a színész újbóli felbukkanása és villámgyors elköszönése a Víg közönségétől. A szigorú feleség, Holics Janka (Börcsök Enikő szerető szipirtyója) és az idősödő írót régi-új élményekkel megajándékozó színésznő, Simonyi Mária (Danis Lídia egyszerre felszínes és érzelmes vampja) között őrlődő Móriczot Hegedűs D. Géza ráérős arisztokratizmussal formálta hatásossá. A színrevitel ügyetlenségei, a színészi játék elnagyoltan odakent részletei ellenére hálásnak kell lennünk a folytatásért, hiszen a levelek és korabeli dokumentumok nyomán íródott dráma élesebb és őszintébb portrét rajzol Móriczról, mint azt a reciklált matiné után gondoltuk.

Kapcsolódó cikkünk: Nyugat 100

Vö. Tarján Tamás: Odüsszeusz elment

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek