Beszélgetés Tarr Bélával
2012.03.05.

Kultúrpolitikáról, művészek dolgába túró politikusokról, paternalista filmszakmáról beszélgettünk a filmrendezést tavaly abbahagyó Tarr Bélával. Felvillan a Sátántangó nem létező forgatókönyvét bíráló Divinyi Réka képe is, végül megtudjuk, mikor készít Tarr megint filmet. GYENGE ZSOLT INTERJÚJA.

A február elején megszervezett „fapados” filmszemle kapcsán újra fellángolt a vita a Magyar Filmművész Szövetség elnökeként tevékenykedő Tarr Béla és az általa képviselt szakma, illetve a filmfinanszírozás új rendszerét kialakító Andrew Vajna és a Magyar Nemzeti Filmalap között. A beszélgetés során azonban nem csak Tarr jelenlegi rendszerrel kapcsolatos álláspontjára voltunk kíváncsiak, hanem az ide vezető úttal kapcsolatos meglátásaira és megoldási elképzeléseire is. Így aztán ő nyíltan és határozottan beszél a Revizor olvasóinak mind a filmfinanszírozás jelenlegi rendszeréről, mind a korábban elkövetett hibákról. 

Revizor: Kissé meglepetésszerűen jött létre ez a filmszemle február elején.

Tarr Béla: Tényleg gyorsan történt minden: december elején vetettem fel először, hogy kéne csinálni egy filmszemlét, aztán egy hónap alatt összerántottuk.

R: Most hogy látod: megérte megszervezni?

TB: Mindenképpen. Egyrészt, mert demonstrálta azt, hogy a magyar film él, sokszínű és erős, másrészt az, hogy önerőből meg tudtuk csinálni, azt bizonyítja, hogy van méltósága és önbecsülése, és ez szintén nagyon fontos. Ha csak ezt sikerült átélhetővé tenni mind a filmesek, mind a közönség számára, akkor már feltétlenül megérte.

R: A szemle egyik központi magja volt a te producerséged alatt készült Magyarország 2011 című szkeccsfilm.

Jelenet a Magyarország 2011 című filmből
Jelenet a Magyarország 2011 című filmből
TB: A központi magja a szemlének az volt, hogy a magyar filmnek függetlennek kell lenni, hiszen amennyiben nem független, nem is beszélhetünk a továbbiakban művészetről. A két kísérő rendezvény, a magyar film jövőjéről rendezett vita és a Schilling Árpádék (a Krétakör vezetője) által szervezett konferencia a magyar kultúra helyzetéről is ugyanebbe az irányba mutatott.

A Magyarország 2011 (a filmről szóló kritikánkat l. itt - a szerk.) végső soron ugyanennek a kérdésnek a más oldalról történő megközelítése. Pénz és támogatás nélkül elhatároztuk, hogy csinálunk valamit – amit én tényleg nem neveznék igazi filmnek, hiszen nincs eleje közepe, vége. Inkább egy antológia, amelyben mindenki valami nagyon rövidet és személyeset próbál elmondani: hogy ki hogyan érzi, érti és látja az elmúlt évet Magyarországon. Ennyi volt az egész, és ezt sem bántam meg.

R: Mi alapján választottad a rendezőket?

TB: Az idő tájt én még csak egy független produceri irodát vezettem, a TT Filmműhelyt, és azt gondoltam, hogy producerként kiválasztom azt a tizenegy embert, akikben én hiszek. Őket gondoltam a magyar film „nemzeti válogatottjának”.
R: Volt olyan, aki valamilyen megfontolásból visszautasította a részvételt?

TB: Nem. 

R: Az idei filmszemlét – amellett, hogy természetesen bemutatta a létező magyar filmeket – elsősorban kiállásként tudom értelmezni.

TB. Ez egy akció volt, nevezhetjük így nyugodtan. De nem valamivel szemben. Nem az volt a lényeg, hogy konfliktusokat keressünk, hanem hogy azonosságokat találjunk. Ebben a helyzetben a filmszakmának arra van szüksége, hogy megtaláljuk azokat a közös nevezőket, azokat az evidenciákat, amelyekben mindenki egyet tud érteni, és amelyekből nem konfliktusok gerjesztődnek, hanem a megoldás felé tud elmozdulni az egész. Ha volt is konfliktus a szemle körül, azt nem mi gerjesztettük.

R: A Vajna-féle Filmalapra célzol?

TB: Ők osztogattak a helyszínen röpcédulát, ami azt bizonygatta, mennyire jól végzik a feladatukat. Ezzel csak egy gond van: több mint egy éve működnek, ám ezalatt egyetlen filmkockát sem forgattak még le. Elhiszem, hogy nagyon jól dolgoznak, de nem tudom, hogy mit csinálnak.

Tarr Béla
Tarr Béla
R: Ők azt mondják, hogy a korábban fölhalmozott adósságok rendezésére ment el a pénz és az energia.

TB: Ez sem feltétlenül igaz így. Az eddig nyilvánosságra hozott számaiknál maszatolást érzek. Ráadásul nem igazi nyilvánosságra hozatal történt, hanem szóbeszéd útján dobnak be számokat. Így az, hogy ők forgatnak-e vagy sem, hogy hányan adtak be hozzájuk pályázatot, hogy hány forgatókönyvet „fényesítenek”, számomra értelmezhetetlen.
 
Nekem alapvetően három problémám van ezzel a rendszerrel. Az első, hogy fölszámolta a filmszakmai önkormányzatiságot, ami eleve elfogadhatatlan. A második, hogy a szakmát kettéosztották: azt mondták, hogy a Filmalap kizárólag az ún. egész estés játékfilmekkel foglalkozik, a dokumentum, kis- és tévéfilmesek, az animációsok mind menjenek a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz (NMHH). Az art-mozik, amelyek szintén ennek az organikus rendszernek a részét képezik, a filmszaklapok, a filmoktatás meg minden ilyesmi tartozzon a minisztériumhoz. Egy mozdulattal leráztak magukról mindenkit, és nem vették észre, hogy ez az egész egy rendszer: nem lehet úgy filmben gondolkozni, hogy az ember nem tervez mozival, nem lehet úgy játékfilmben gondolkodni, ha az ember nem tudja, mi a valóság.
 
A harmadik, talán legsúlyosabb probléma pedig az, hogy egyetlen ablakot hoztak létre: ha valaki filmet akar készíteni, mostantól egyetlen helyre mehet. A Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) felszámolása előtt ott volt még az Országos Rádió- és Televízió Testület (ORTT), lehetett pályázni a Nemzeti Kulturális Alapprogramnál (NKA), a Történelmi Filmalapnál, aztán csurrant-cseppent valami a tévéktől, és ott volt még a miniszteri keret is. Vagyis: több különböző helyről lehetett pénzt összeszedni, és ha valakit egy helyről kirúgtak, még mindig megvolt a reménye, hogy máshonnan kaphat támogatást. Az új, „egyablakos” rendszerrel létrejött egy olyan szervezet, mint a szocializmusban a Filmfőigazgatóság volt: ha az ember filmet akart csinálni, akkor elment Kőhalmi elvtárshoz. Most meg elmehet Mr. Andrew G. Vajnához. Egy ablak nem ablak, az egy ablak nem demokrácia, és ha nincs meg a választás lehetősége, akkor a struktúra nem nevezhető demokratikusnak.
 
R: De hát az ORTT helyett most például létezik az általad is említett NMHH, vagyis nem csak egy ablak van.

TB: Ez nem igaz, mert a tévéseknek van egy ablakuk, a filmeseknek egy másik. Én mint játékfilmes nem mehetek az NMHH-hoz támogatásért. Ez így egy csonka, antidemokratikus struktúra. Ezért aztán fényesíthetik, javítgathatják, finomíthatják napestig a feladataikat, de amíg az egyablakos rendszeren nem változtatnak, addig a rendszer nem lesz legitim. Méghozzá azért nem, mert nem a szakma választotta, hanem egy politikai döntés eredményeként jött létre – vagyis szakmai legitimációja biztosan nincs. Képzeld el, ha én most a Sátántangó – nem létező, mert annak nem volt – forgatókönyvét beadnám, hogy Divinyi Réka döntse el, lesz-e belőle film vagy sem. Van egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban. 

R: Kovács András Bálint, aki a Vajna-féle Filmalap döntőbizottságában dolgozik, egy hónapja egy konferencián arról beszélt, hogy a filmgyártás értékét két módszerrel lehet mérni. Vagy megnézik viszonylag sokan a filmet, vagy nagy, A-kategóriás nemzetközi fesztiválokon rangos díjakat nyernek vele. És a filmes önkormányzatiság, vagyis az MMKA működése alatt, elmondása szerint a hazai nézettség siralmasan alacsony lett, A torinói lónál pedig az igazán nagy fesztiválsiker is elmaradt. 

TB: Ez nem igaz. Itt felnőtt egy generáció – most már középgeneráció lesz lassan belőlük -, amelyik nagyon erősen jelen van a nemzetközi placcon. Az, hogy az idei filmszemlére eljött szolidaritást vállalni a magyar filmmel Thierry Frémaux, a cannes-i fesztivál igazgatója és Dieter Kosslick, a Berlinálé igazgatója, és idejött volna a velencei fesztivál igazgatója is, ha aznap reggel nem megy csődbe a Malév, azt jelzi, hogy igenis számon tartják a magyar filmet. Tehát ez az érvelés hamis. Ráadásul más európai országokhoz képest is nagyon erős a nemzetközi jelenlétünk. A másik érvre a válaszom: egy tönkretett, szétvert art-mozi hálózattal hogyan lehet nézőszámot produkálni? 

R: Ha már szóba került Dieter Kosslick, ittjártakor készült vele egy interjú az Origón, ahol azt nyilatkozta, hogy nem az számít, hogy ki adja a pénzt és ki nevez ki, hanem hogy kapnak-e független, művészi projektek is támogatást.

TB: Könnyű ezt Németországból mondani, ahol minden tartománynak van külön filmalapja, és ahol a német televíziók beszállnak a nemzeti filmgyártásba. A prominens vendégek egyébként itt, Budapesten döbbentek rá arra, hogy mit jelent praktikusan az egy ablak. Nincs más megoldás: egy másik ablakot kell nyitni, már amennyiben fontosnak tartjuk a magyar film létezését.

R: Térjünk még kicsit vissza az MMKA-hoz. Úgy gondolod, hogy akkor és ott minden rendben volt? Hiszen működött a filmes önkormányzatiság.

TB: Először is az MMKA működését egy 2004-ben elfogadott filmtörvény garantálta, amit a szakma bevonásával politikusok csináltak, és az volt az egyetlen törvény a magyar parlamentarizmus történetében, amelyet ellenszavazat és tartózkodás nélkül, egyhangúan fogadott el az országgyűlés. Tehát nagy békét, nyugalmat és az elvek tisztába tételét tette lehetővé. Aztán a gyakorlatban elkövették azt a hatalmas hibát, hogy az MMKA vezetése készpénznek vette a különböző kormányígéreteket, például azt, amikor Medgyessy 2005 őszén beígért tízmilliárdot. Az MMKA ebből gyorsan el is költött kettő és fél milliárdot, de erre semmilyen fedezet nem volt a miniszterelnöki ígéreten kívül. A második nagy „tévedés” az volt, hogy még a választások előtt az MMKA aláírt egy szerződést az állammal, a minisztériummal, amelyben négy éves átfutással 23 milliárd forintos állami támogatást jelöltek meg. Ez már nemcsak ígéret, hanem szerződés is volt, és szerepelt benne a fölhalmozott adósság konszolidációs terve is. Tehát világosan lehetett látni, hogy az MMKA megpróbálta a pénzügyi helyzetet stabilizálni, és az állam is úgy gondolta, hogy ezt segíteni kell, garantálva a hosszú távú működést. Az MMKA részéről létezett egyfajta „naivitás” és gyakorlatlanság - de ha a kezemben van egy szerződés, azt miért ne hinném el?

Jelenet Fliegauf Bence Csak a szél című filmjéből
Jelenet Fliegauf Bence Csak a szél című filmjéből
R: Amikor 2009 végén lejárt Grunwalsky Ferenc mandátuma, te is pályáztál az MMKA élére.

TB: Beadtam egy tervet. A kollégáim megkértek, hogy vállaljam el a jelölést. Én akkor nagyon sokat dolgoztam azon, hogy kialakítsak egy olyan tervet, amelynek mentén az MMKA több lábon állt volna és több pénzügyi forrással rendelkezett volna. Akkor már lehetett sejteni, hogy a következő választáson a Fidesz fog győzni, és azt is tudtuk, hogy a Fidesz viszonya a filmhez enyhén szólva sem tekinthető barátságosnak. Éppen ezért kidolgoztunk egy modellt arra, hogy miként működhetne a politikától relatíve függetlenül az MMKA. Érdekes módon akkor a szakma – mivel a terv bizonyos szakmai érdekeket is sértett volna – egy adott ponton azt mondta, hogy ez túl sok. Én pedig erre azt mondtam, hogy ha az, ami számomra a minimumot jelenti, nektek túl sok, akkor nem vállalom a jelöltséget, és egy levélben ezt meg is magyaráztam.

R: A szakma akkor a Fidesz-közelisége miatt Kőrösi Zoltánra szavazott.

TB: Akkoriban nem lehetett meggyőzni a változás szükségességéről a magyar filmeseket. Valamiért – ez valószínűleg még a szocializmusból maradt reflex – azt igénylik, hogy az állam gondoskodjon róluk, hogy törődve legyen velük. A paternalizmus, amely az egész országot átitatja, a filmszakmára is jellemző: az emberek a biztonságot keresik. Az elmúlt másfél év most megtanította a magyar filmeseket arra, hogy ez egy rossz döntés volt. Ez nem minősítés, azt mondom, hogy örökölt reflexek működnek. Nem haragszom azokra sem, akik most Vajnához beadták a forgatókönyvüket: ők azt gondolják, hogy ha Londonban köd van, akkor nálunk meg ez van, ezzel kell együttélni. Az én szememben a rend azért van, hogy változtassunk rajta, de azt is megértem, ha valakinek erre van szüksége.

R: Mit szólsz Fliegauf Bence friss sikeréhez és a hozzá kapcsolódó minisztériumi közleményhez?

TB.: Kifejezetten örülök a díjnak, majd a filmet is megnézem (a Csak a szél című filmről szóló kritikánkat l. itt - a szerk). Azt gondolom, ez a dolgunk: filmet kell csinálni. Nem voltam jelen, de a közlemény történetét hallottam. Ideje lenne már megérteni, hogy a művészet nem a politika terepe: egy művésznek azt kell elmondania, amit gondol. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ha Andy Warhol mond valamit, akkor arra az amerikai kormány vagy éppen egy ellenzékben lévő párt valamit reagáljon. Egy normális országban a művész művész, a politikus meg politikus. Anyázzák egymást reggeltől estig, nem bánom, de miért szólnak bele a mi dolgainkba?!
  
Mivel Tarr Bélát éppen egy elnökségi ülés várta, itt véget ért a beszélgetésünk. Szedelőzködés közben mondta még, hogy kár, hogy állandóan kultúrpolitikával kell foglalkozni. Azt válaszoltam erre, hogy „de hát te választottad ezt”, amire ő szomorúan legyintett: „Néha majd' meghalok, hogy nem filmet csinálok. De akkor sem fogok több filmet készíteni.”
Szerző: Gyenge Zsolt