Tandori Dezső: Jaj-kiállítás
2012.03.04.

Mielőtt bárki lázas keresésbe kezd emlékezetében, közlekedéstudományi ismeretei közt, hogy melyik lehet, merre jár a nevezetes 464-es járat, melyet Tandori többször megverselt új könyvére készülőben, tisztáznunk kell, hogy a 464-es szigorúan magánjárat. TÓTH ÁKOS KRITIKÁJA.

Helyiérdekű magánjárat, talán az egyetlen vonal, amelyre Tandori Dezső – a nem-utazás, az egyhelyben maradás kalandora – manapság szívesen vált jegyet. Egyrészt maga választhatja meg a társaságot, akikkel osztozik kabinon, fülkén, másrészt a befutandó út – a végleg elveszített reális tér helyett – a számára egyedül s régtől otthonos felület, a papír, az írás alapul vett anyaga. 

A 464-es nem két távoli térpontot, „ország-város-nevezetet” összekötő vonal, hanem a legszabadabb haladás, a születő észlelettel iramot tartó ábrázolás eszköze, valójában annak a Sennelier-krétasorozatnak egy darabja, mellyel Tandori 2007-től kezdve portrésorozatait, asszociatív, a rajz médiumával – a vonallal és a ponttal – minden eddiginél elmélyültebb párbeszédet folytató grafikáit létrehozta. De máris több kérdésbe ütközünk, ha párbeszédet emlegetünk a Jaj-kiállítás kapcsán.

Ha bajos és vitatható szándékkal műfaji megnevezést kellene a könyvre olvasnunk, beszélgetőkönyvnek mondanánk, mint Tandori majd’ minden, közelmúltbéli, a megszólalás spontaneitását és együttes maradandóságra-ítéltségét tematizáló, szabálytalan és az utólagos szöveg-szépészeti eljárásokat elutasító munkája kapcsán. A Jaj-kiállítás azonban olyan beszélgetőkönyv, amely Tandori paradoxiában fogant élet- és íráselvárásának minden eddiginél jobban eleget téve, egy nembeszélgetés megbeszéléseként definiálható. Vagyis a kvázi-dialogikusság szinte végig fenntartott jelzései, az olvasót udvariasan diskurzusba hívó s ott is tartó egyeztető kedv, a felek nyelv és mű általi találkozása mind az én magányának kívánatos fenntartását és kiteljesítését célozzák meg. Tandori könyvméretűvé növesztett nem-vallomása mintha csak annak a művészi munka aforisztikus meghatározásában legmesszebb menő mondatnak lenne testet öltése, mely a kötet utolsó oldalán adja feloldását a lét-tapasztalásnak: „Egyetlen dolgot nem lehet elmondani senkinek: / Hogy semmit nem lehet mondani senkinek.” 

A Jaj-kiállítás tétje, hogy véghez vihető-e a csodálatos végzés, Tandori beszélőjének kezdetektől vonzó álma: hűnek maradni az Egyetlenhez, melyet mindinkább az egzisztencia puszta létre, testre s a vele járó gondra koncentrált valósága jelenít meg, s mindezt – „az agyag megmaradásának törvénytelenségére” hivatkozva – még mindig szóvá, rajzzá, jellé tenni, megoszthatatlanul megosztani. A mind egyedül-állóbb írói anyagot Tandori szemünk láttára emeli ki semmi-létéből, az érzést és sejtést magánbirtokként kezelő személyességéből, elhallgatottságából, hogy elherdálatlan köz-kincsként valami lehessen. Valami, ami – az írói-költői-képzőművészeti munkálkodás felügyeletén túl – visszatér, belehull a minden információt befogadó, valóban méltó csöndbe. 

Abba a jelöletlen, csak hozzávetőleges koordinátákkal jelezhető dimenzióba, melyben elvegyülnek a meghallásként e könyvben is fontos szerepet játszó idézetek, szövegrészletek, ismételt mondások és gyakorlatok (Tandori a könyv szövegeinek válogatásakor nagy pontossággal összegzi nemcsak az adott pályaszakasznak a kommunikáció lehetetlenségét tárgyaló, fontos vers-műveit, de mindazokat az irodalmi stimulusokat, melyek a modernség nyelvi krízisén keresztül saját elszigeteltsége megértéséhez segítik hozzá), illetve ahol, e mindent megelőző, megalapító csöndben, egyre takarékosabb utalások, puritán gesztusok által, a felismerhetőség határán – egy vonal vagy néhány szó képében – előáll az egyedüli összevetés lehetősége, a létviszony már-már minden terhétől megszabadult műve. Ha így nézzük a Jaj-kiállítás lapjait, akkor a zenei kottázás 5 vonalát műként – minden lehetséges dallam eredőjeként – elénk állító Különös zene (64.o.) vagy a kötet hét ciklusán át kis variációkkal ismétlődő Ablak a tiszta zenelesésre című kompozíció már azt a redukciótól vezérelt költői-írói metódust körvonalazza, mely a hagyományos igazságkritériumok logikai úton való tisztázásának lehetetlenségét – vele az életprobléma feloldhatatlanságát – a visszavonó kiforgatásba, a jelentés relativizálásába kergeti, egyszersmind egy ezt kiváltó, szinesztéziás érzékelés és leírás lehetőségére cseréli.

Talán itt válik értelmessé – a megismerés lehetőségétől való visszavonulás nyomán – a kötet legmeglepőbb része: a számos, névvel megjelölt vagy névtelen, valós vagy fiktív, elvont vagy konkrét személyről készült arckép közzététele. Kétségtelenül tartogat Tandori „kiállítása” valami olyasféle élményt, mintha egy, az arc- vagy az emberábrázolás tilalmára felesküdött vallás vagy nonfiguratív művészi mozgalom hirtelen, minden kötelékét ledobva, elfelejtkezve régtől érvényes dogmáiról, legfőbb elvárásával helyezkedne szembe és teret adna tiltása tárgyának. Tandori esetében, aki nemcsak ideogrammái, ábrái esetében kerülte el a referenciális, mimetikus megjelenítést, de egész művészetére rányomta bélyegét az „eleven elzárkózás”, a monadikus életforma feldolgozásának igénye, s aki egy időben – joggal és sokszor – emlegette s emelte idézetgyűjteményébe „A Pokol: mások” Sartre-nak tulajdonított képletét, ezúttal mégis az arcban, a másik eredendő másságát és felénk fordultságát egyszerre megjelenítő fenoménban talál ihletésre. 

Tandori univerzumában az arc ilyen tömeges jelentkezése kétségtelenül hordoz valamit a mizantrópiának sosem nevezhető komplexus, a költői világérzékelésből kiiktathatatlan amnézia és az állandóan emlékeztető, emlékezésre késztető világ feszültségéből. De nem lennénk pontosak, ha a 464-es járat megannyi utasának képében ne látnánk az önmaga által határolt, be-látás nélküli tudat menekülésének, kitörésének heroikus kísérletét: a számára egyedül adatott ki-látás, a kényszerűen mindig másra tapadó figyelem ezekkel az arcokkal, olykor alig jellemzett, egymásba-mosódott vonásokkal titkos összetartozásukat tanúsító alakzatokkal egy tovább-írhatatlan létezés példáira talált. Az arc radikális önmagasága és önmagán-kívülsége, jelentés nélkülisége és minden ponton jelentő felülete Tandorinál a tökéletes, megfejthetetlen, de titoktalan mű képzetével azonosul. Így lesz, lehet e könyv „többé-nem-enciklopédiából”, költői-írói lemondás-gyűjteményből az utánozhatatlan türelem és lemondás eredményeként ama hamleti „el-nem-gondolás” remekműve, mely mindig is készült, készül.
 
A szerző a TÁMOP-4.2.1/B-09/B-09/1/KONV-2010-005. projekt ösztöndíjasa. 
Szerző: Tóth Ákos
Szerző:  Tandori Dezső,  Cím:  Jaj-kiállítás,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2011,  Kiadó:  Scolar,  Terjedelem:  196 oldal,  Ár:  3450 Ft