Bár eredetileg Charlie Haden kvartettje lett volna a vendég erre az estére, ők időközben lemondták turnéjukat. Szerencsére sikerült betömni az így keletkezett lukat, nem is akárkivel: Charles Lloyd az elmúlt fél évszázad jazztörténelmének kétségkívül egyik meghatározó szereplője és alakítója, akit általában a Coltrane-iskola képviselőjének tekintenek, de soundja melegebb tónusú, kevésbé harsány, egy igazi modern ballada játékos. Mondhatni minden nagy névvel játszott, Miles, Coltrane, Mingus, Petrucciani, Jarrett, hogy csak néhányat említsünk közülük. Részese volt a hippi ellenkultúrának, és a nyugaton hihetetlenül népszerű Maharishi-féle transzcendentális meditációs iskolának, olyannyira, hogy a hetvenes évekre szinte eltűnt a jazzszcénáról. Még előtte, az 1966-os Forest Flower című koncertlemezével jelentős népszerűségre tett szert, az albumon Keith Jarrett, Cecil McBee és Jack DeJohnette társaságában játszott.

Számunkra azonban még érdekesebbek lehetnek különféle magyar kapcsolódásai. Lloyd, kihasználva az alkalmat, hogy ismét Magyarországon léphet fel, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy Bartók és Kodály csodálója, és tiszteletének jeléül nyitásként a Zoltan című játékos kompozícióját adták elő. A szaxofonóriás kapcsolata a magyar zenével természetesen nem merül ki ennyiben. Köztudott, hogy Szabó Gábor – a Black Magic Woman eredetijének szerzője, és az első külföldön hírnévre szert tevő magyar jazzmuzsikus – először 1961-től Chico Hamilton zenekarában, majd 1964-től Lloyd saját kvartettjében is megfordult. Egy anekdotát mesélt el vele kapcsolatban; szívesen hallgattunk volna még jó párat, de most ezzel az eggyel kellett beérnünk. Miután Szabó Gábor 1956-ban Amerikába távozott, portásmunkát vállalt egy fél évre, így jelentkezni tudott a Berklee College-ba, és ott ismerték meg egymást és kötöttek barátságot. A bostoni lokálokban a nőkkel való ismerkedésének egyik fontos eleme volt, hogy megfelelő időzítéssel elénekelte az I Fall in Love Too Easily című sztenderdet, és szokatlan akcentusával – amit Lloyd viccesen be is mutatott – könnyedén a szívükbe lopta magát. A 2010-es Mirror című ECM lemezen is szereplő számot, melyet nem mindennapi kvartettjével játszott fel (Jason Moran, Reuben Rogers, Eric Harland), ez alkalommal az újdonsült Sky Trio is gyönyörűen szólaltatta meg – szép emlékezés volt ez a néhai barátra és kollégára.

Elhangzott a még 1965-ben Szabó Gáborral rögzített Of Course, Of Course című lemezről egy New York-i dealer szomszéd által ihletett tizenkét ütemes blues, a Third Floor Richard is, melyben a zenekarvezető a tenorszaxofonról fuvolára váltott, és egy pillanat alatt ötven évet repülhettünk vissza az új világba. Hasonló korszakot idézett a némi latin-amerikai hatást is magán viselő játékos-lendületes Passin’ Thru, amit még Chico Hamilton zenekarában játszottak együtt Szabó Gáborral. A trió által eljátszott összes kompozíció jellemzően a bevezetés-téma-variáció-improvizáció-téma szerkezetet követték, a szólókból a bőgős Larry Grenadier és a dobos Gregory Hutchinson is kivette a részét, mindvégig hihetetlen magas színvonalon, alázattal és ízlésessel. Semmi elcsépelt futam, egyetlen öncélú, hosszúra nyúlt szóló sem csökkenthette a közönség figyelmét. Charles Lloyd játékáról csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, a minimalista esztétika  „kevesebb több”-je nála a hangerőre alkalmazható: a halk közlésmód, a visszafogottság adja mondanivalójának igazi erejét. És lássuk be, ha ezt valaki jól csinálja, működik: az ember odafigyel a halkra, hiszen különben nem hall semmit, míg a hangosat akkor is hallja, ha nem akarja. Így játékával egy óra „csendet” teremtett, a közönség mindvégig ámultan figyelt a legmagasabb színvonalon bemutatott igazi kamarajazzre. Lloyd további rendkívüli erénye, hogy a zene láthatóan ott mozog minden porcikájában, és amikor társai szólóit hallgatja, minden sejtje velük együtt rezdül.

Sokáig kérdéses volt számomra, miért áll a színpadon zongora, ki lesz az ismeretlen vendég, míg a koncert felénél oda nem ült Charles Lloyd, hogy ezzel egy teljesen új világ jövetelét hirdesse. A szomorú Prayer akkordjai csendültek fel, miközben Dresch Mihály, Lukács Miklós és Borbély Mihály csatlakozott a trióhoz, és egy merőben új hangzás vette kezdetét, melyben a hangerőnek, a fúvósszekciónak jutott főszerep, a terjengős, ritmus nélküli témák nem sok nyomot hagyva hömpölyögtek tovább. Az volt az érzésem, hogy a Lloyd-kompozíciók éle teljesen eltűnt, és a koncert innentől egyetlen egybefüggő, unalmas folyammá duzzadt, mely magával vitt mindent: Dresch magyar dallamokat játszó fuhun-futamaitól kezdve Lukács Miklós alázattal teli, mégis mindvégig professzionális cimbalomjátékán át Borbély Mihály szokásos bolgár-török frázisaiig – mindent. Charles Lloydnak ennek ellenére sokat jelenthetett ismét magyarokkal zenélni, Dresch Mihályt egyszer úgy igazán meg is ölelte, a hallottak alapján mégsem mondhatjuk, hogy tényleges kommunikáció lett volna köztük. Az elején úgy tűnt, talán Pharoah Sanders (közelebbről a The Creator Has a Master Plan) irányába tartanak a dolgok, de végül a Tales of Rumi és a Hymn to the Mother-ből is egy nehezen meghatározható, de annál inkább érdektelen, sőt sokszor már zavaróan kakofón kavalkád lett. Szerencsére az első ráadásként eljátszott Szabó Gábor-szerzemény, a hatnegyedes, végtelennek tűnő blues, a Lady Gabor feledtetni tudta a rossz élményeket, és hogy végleg csak a jóra emlékezve távozhassunk a teremből, második ráadásként egy rövid és frappáns etűddel zárta Charles Lloyd triója ezt a nem mindennapi estét.