Réz Pál (szerk.): Szivarfüst. Hunyady Sándor emlékezete
2008.05.16.

„Aki mindenkit szeretett” – szól a Holmi februári számában az unokaöcs, Alexander Brody visszaemlékezésének találó címe, noha a kései recenzens inkább ezt írná jellemzésül: Akit mindenki szeretett. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

Azt hiszem, hogy a magyar irodalom jelesei közül Hunyady Sándor a kevesek egyike, akiről még nem olvastam csúnya szájú megemlékezést, mogorva kommentárt. Nagyszerű (de sajnos nem eléggé becsült) szerzőink közül őt vette körül talán a legtöbb szeretet, vagy – ami még ennél is fontosabb – valódi rokonszenv. Fontosabb, hiszen jól tudni, hogy az írók világa veszedelmes közeg, itt az átlagosnál jelentősen több a hát mögött elpusmogott epés megjegyzés, a szándékos rosszindulattal megfogalmazott pletyka vagy szóbeszéd, a sokat mondó elhallgatás vagy félbeszakított mondat, melyek mindegyike külön-külön is alkalmas rá, hogy kiszekírozzon a világból egy szerzőt. Ráadásul a szeretet nem túlzottan állhatatos érzelem; a rokonszenv kitartóbb, megbízhatóbb, és bár alacsonyabb hőfokon ég, talán ez is biztosítja állandóságát – a (látszólag) kevesebb ebben az esetben is többnek bizonyul. Hunyadyt azonban soha nem csípték meg sem a népi, sem az urbánus tábor lakói, sem a nagyvadak, sem az apró poloskák, legfeljebb a nettó nácik, na de hát ők igazán nem párbajképesek. Ellenben a literatúra legnemesebbjei írtak róla rendszeresen, és milyen sorokat! „Hunyady Sándor írja ma a legszebb, legízesebb magyar mondatokat. Ábrázoló technikája olyan, mint a nagy grafikusoké” (Németh Andor). „Mikszáth óta nem volt, és azt hiszem, sokáig nem lesz az irodalomban senki, aki a szó nemes értelmében fogalmazott anekdotát, ezt a nehéz és finom műfajt, több művészettel művelte volna. Ízesen, pontos, nemes veretű magyar szavakkal írt” (Márai Sándor). „Komponáló készségével – legalábbis a hagyományos novellában – Kosztolányi halála óta egyedül áll irodalmunkban.[...]Nagy. ritka, erős tehetség volt; egy feledhetetlen hangot s számos remek írást hagyott az utókorra” (Örley István). És még sorolhatnánk és citálhatnánk Ottlik, Kosztolányi, Krúdy, Illés Endre elismerő mondatait, azt a semmihez sem hasonlítható elragadtatást, melyet egy igazi nemes művész olvasásakor érez az ember.

És meglehet a rokonszenv, az írónak drukkoló szimpátia is okozta, hogy a dicsérő jelzők, elismerően csettintő megállapítások mellett gyakran feltűnik a kimondott-kimondatlan elvárás: többet, még jobbat és átfogóbbat várunk Hunyadytól. Ám ez alapjaiban ismeri félre művészete titkát, vagy kisebb szólva élve, művészete törvényeit. Hunyady nem törekedett átfogó társadalomkép megrajzolására, és bármiféle freskó felfestésétől (sőt talán még felvázolásától is) kimondottan, alkatilag idegenkedett. Talán ő volt a Schöpflin Aladár által olyannyira vágyott (de a korban fel nem lelt) frivol író magyar megtestesítője. Persze ha jobban megvizsgáljuk, ez csupán látványos látszat. Hunyady témái, helyszínei, szereplői olykor kétségkívül frivolak, de a művek morális értékrendje tökéletesen ép, a novellákban megtestesülő erkölcs soha nem léha, olykor meg egyenesen kanti szigorú. A Bakaruhában felelőtlen játékot űző fiatal újságíróját örök életében gyötörni fogja a becsapott cselédlányka miatt érzett bűntudat; A Razzia az „Arany Sas”-ban detekívje a magasabb morál szerint kétségkívül egy barom, noha valamiféle alacsonyabb rendű, szavakész erkölcs szerint feltehetően morálisan helyesen cselekszik. És megint csak azt mondhatjuk, hogy sorolhatnánk, de ezt a két novellát a Hunyadyra emlékező kötet is közli.

Nagy műgonddal, okosan válogatott, szépen szerkesztett kötet, bár némi bibliográfiai útmutató, netán egy időrendi tábla még beleférhetett volna. Az ismert, sokszor közzétett anyagok mellett pár megdöbbentően érdekes, új vagy már nehezen elérhető szöveg közlése kelthet kis szenzációt: Jászai Mari levele Hunyady Margithoz, az író édesanyjához, Hunyady levele Kuncz Aladárhoz a Fekete kolsotor elovasása után, az író elragadó és ezúttal talán tényleg frivol önjellemzése Anyagi helyzetem címmel, vagy az a szellemes tárca, amelyben arról elmélkedik ugyancsak kissé léha módon, hogy mi a jobb a színházi szerzőnek, a siker vagy a bukás. A fényképek láttán pedig nincs sokunk immár kételkedni a kortársak egyöntetű ítéletében: Hunyady Sándor valóban ritka szép férfipéldány volt.
És mégis: úgy tűnik, mindeme nagyszerűségek sem elegendőek ahhoz, hogy Hunyadyt komolyan számon tartsa az írók és a közönség emlékezete. Ma kissé elsüllyedt szerzőnek látszik, noha nem kérdés, hogy novellistaként egyike volt a legragyogóbb tehetségeknek. A kötet talán hozzásegíthet ahhoz, hogy megint a valódi értékén taksáljuk e minden rokonszenvünkre méltó, vérbeli elbeszélőt.

Kiadó: Nap kiadó, Kiadás éve: 2007, Terjedelem: 255 oldal, Ár: 2500 Ft

Támogató: Miniszteri keret