Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SIKERES KÉPVADÁSZAT

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje
2012. máj. 13.
A Fesztiválzenekar pompás, Beethoven és Richard Strauss műveire építő koncertjének csupán egy sötét foltja volt: a fellépő szupersztár, Pinchas Zukerman. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

A koncert előtti estén, a Millenárison már volt alkalmam meghallgatni azt a művet, amely a vasárnap esti esemény csúcspontját is jelentette: Strauss Zarathustráját. Az éjfél előtt kezdődő koncerten is telt ház volt, igaz, ide egészen más összetételű közönség verbuválódott, mint a Művészetek Palotájába. Az itt jelenlevők többsége harminc alatti vagy éppen csak harminc feletti volt. Ők, a beavatandók, megkapták a mű egyes fejezeti elé passzoló Nietzsche-szöveget is, a karmester, Fischer Iván előadásában. Fischer felolvasóként a fáradtság jeleit mutatta, ám karmesterként ekkor is összefogott volt, és elementáris erejű Bevezetést vezényelt. Strausst, meglehet, ödipális indulatok is vezethették, amikor e művét írta, hiszen annak kürtszólama nagyon nagy odafigyelést és technikai felkészültséget igényel (szerzőnk apja kürtös volt), ez az a mű, amelynek fúvósszólamait egy nap kétszer egyszerűen képtelenségnek tetszik pontosan eljátszani. És valóban, ezen az éjféli koncerten több is volt a makula, mint egy nappal később (a gregorián credót idéző részben a szordinált kürtök igen bizonytalanul szóltak).

Fischer Iván
Fischer Iván

Fischer Iván úgy olvasta fel a Nietzsche opus magnumának passzusait, mintha hitetlenként lenne kénytelen egy szent könyvből citálni. Enyhe gúnyt is kihallani véltem hangjából – mintha az lett volna a véleménye, hogy ezeknek a szövegeknek a többsége blődség. Ehhez képest meglepett, hogy karmesterként hívőnek mutatkozott: a Strauss-művet a lehető legkomolyabban, nem is mint programzenét, sokkal inkább mint szakrális zenét vezette fel. Az is kérdés persze, hogy fel kell-e, fel lehet-e olvasni e mű előtt a Nietzsche-szakaszokat, hiszen azt írta Strauss egy levelében: „Nem szándékoztam filozofikus zenét írni, vagy akár zenei portrét festeni Nietzsche nagy művéről”, és odaírja a címe alá: „Friedrich Nietzsche után szabadon”.

Mindenesetre a vasárnapi koncerten nem csak e mű, hanem a Coriolan nyitány is egyértelműen filozofikus mű lett Fischer Iván keze alatt: már a felütés is megmutatta, hogy Fischer a Hős útját látja meg a nyitányban, értelmezésében a nemes célokra kiválasztott ember pályájának ívét rajzolja meg a zene.

A koncertprogram második tételében lépett fel, Beethoven Hegedűversenyét elővezetve, korunk egyik legismertebb hegedűse, Pinchas Zukerman. Zukerman még olyan időkben tanulta a hegedülést, amikor a korhű hangszeres gyakorlatban fogalmazódott kételyek még fel sem merültek, amikor a szerző szándékaihoz való visszatérés még nem jelentette az előadói gyakorlat és a technika korlátozását, amikor még abszurdnak tűnt volna, hogy a formátumnak gátja lehet az autentikusság. Zukerman az erőteljes, robusztus megszólalás híve, intonációja matt, hegedűjének hangja markáns, a hatás érdekli, nem a megszólaltatás mikéntje. Ennek következtében nem is várható el tőle hathatós, a legendás előadók produkcióitól eltérő értelmezés – természetesnek tűnt, hogy Joachim kadenciáját játssza, és azt legfeljebb csak még jobban vibráltatja -, nem várható el tőle visszafogottság. Már az első tétel bevezetésébe belejátszott, erősítve a hegedűszólamot, aztán úgy szólalt meg, hogy a zenekarnak szinte esélye sem volt a feltűnésre, arra, hogy ne csupán halovány kísérője legyen az elébe lépő sztárnak.

Pinchas Zukerman
Pinchas Zukerman

Akikkel az utóbbi időben hallottam e művet, mind éppen a formai megoldásokkal nyűgöztek le, vagyis azzal, hogy gondolnak valamit – újat, érdekeset – Beethoven egyetlen hegedűversenyéről. A szintúgy a Budapesti Fesztiválzenekarral fellépő Janine Jansen a frissességével, Baráti Kristóf az árnyalatokkal, az érzékeny előadással, Kalló Zsolt pedig azzal, hogy sosem éreztem még ennyire, mi is lehetett a szerző szándéka, valójában hogyan szólhatott meg e mű, mint amikor őt hallottam a Savariával. Mindegyikük érvényes és izgalmas művet formált a hegedűsversenyből, az egy pillanatig sem ült le, nem hozták zavarba a kísérőzenekart, előadásukban a Hegedűverseny nagyszabású alkotásnak tetszett. Jelen esetben még a harmadik tétel eleven dallama, sugárzása sem élénkített fel. Megértettem, mért mondja a teremből kifelé tartva egy középkorú férfi, hogy jobban is tette Beethoven, hogy nem írt több hegedűversenyt.

A szünet után játszott Rózsalovag-keringősorozat csak látszólag nem illett bele az alapkoncepcióba: ez az este a dallamba fogott fennkölt eszméké lesz. Ezt az idő hatalmának címzett keringőt Fischer Ivánék nem érzelmeskedve játszották el. A nosztalgiázást kerülték, így a mű mélyen melankolikus lett előadásukban.

Ahogy a korábbi művek, így ez és az azt követő Imígyen szóla Zarathustra is a tuttikra volt kihegyezve. Bár a Zarathustra minden képe plasztikus volt, eleven, Fischer Iván láttató ereje ismét pompásan megnyilvánult (a rettegett Hanslick a művet rosszmájúan képvadászatnak titulálta, világos is volt, miért). Azok a részek voltak a legemlékezetesebbek, amikor nagyot szólhatott a zenekar, amikor kiteljesedett a tétel. Lenyűgözően erőteljesen szólalt meg a zenekar a megrázó Sonnenaufgangban, a Von der Wissenschaft tételben, a Tanzliedben, a Nachtwanderliedben. Az utolsó tételben a magas fúvósok dicsőséget közvetítő hangzata és a mélyvonósok pengetett csöndes motívuma tökéletes ellenpontja volt a kirobbanó bevezetésnek. Az volt a Teremtés, ez pedig lett az Elmúlás csöndes elfogadása.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek